Szerintetek érdemes lenne folytatnom az írást?

Dióhéjban annyit, hogy már régóta próbálkozom novellák, és kisregények írásával. De elég bizonytalan vagyok magammal szemben, és eddig még senkinek sem mutattam meg őket. Ezért megosztanám veletek, az egyik készülő novellám rövidebb részletét. Tudom, hogy a könyvesboltok és az internet is hemzseg a démonos történtektől, de azért tegyetek egy próbát vele. Kíváncsi vagyok a véleményetekre! Előre is köszönöm. :)

Fény a sötétségben

1.

Sohasem voltam átlagos ember, gyermekkorom óta van egy különleges barátom akit Carneivannak hívnak. Az egyetlen groteszk dolog benne, hogy ő egy ősi démon. Először akkor találkoztam vele, amikor körülbelül 2–3 éves voltam. Tisztán emlékszem arra az éjszakára, amikor a sorsaink egyé váltak.

A kiságyamban feküdtem, elkaptam valamilyen ragályt, és pokolian fájt a hasam. Hangosan sírtam, arra vártam, hogy a szüleim átjöjjenek a szobámba, és megvigasztaljanak. De akármennyire is bőgtem, nem jöttek, s amikor már azt hittem, hogy felemészt a fájdalom.

Megláttam őt a szobám homályában, és ahogy közelebb jött az ágyamhoz, az ablakomon beszivárgó holdfény teljesen megvilágította. Egy kutya alakjában jelent meg, ott ült tőlem pár lépésnyire. Fekete bundája volt, és sötét szemei, amiken a holdfény harsányan megcsillant. A mancsai pedig vérben áztak, vörösek voltak. A látványa nem rémisztett meg, inkább megnyugtatott. Abba hagytam a zokogást, és mintha a fájdalmam is enyhült volna. Majd közelebb sétált hozzám, és a kiságy rácsain átnyúlva megsimogattam a fejét. A bundája jéghideg volt, belül mégis forróságot éreztem. A fájdalmam teljesen megszűnt. Hirtelen elálmosodtam, és behunytam a szemeimet. Mielőtt teljesen átadtam volna magam az álom birodalmának, még halottam, ahogyan a fülembe súgja ezeket a szavakat:

- Aludj csak kicsi Allen, meglásd minden rendben lesz.

Azon az éjszakán aludtam egész eddigi életemben, a legjobbat.

A szüleimre kevésbé emlékszem, édesanyámról maradt meg néhány pillanatkép a memóriámban. Magas volt és szikár, a ruhák lógtak rajta, arca mégis vöröses volt és puffadt, hosszú kócos barna haja, és zöld véreres szemei voltak. Édesapámról pedig semmilyen kép nem maradt meg. Az éjszaka után aztán, Carneivan elvitt otthonról, sokat vándoroltunk az évek alatt, városról- városra. Közben megtanított olvasni, írni és számolni. Majd rövid idő után a szenvedélyemmé vált az olvasás. Amikor Carneivan egyedül hagyott, a könyvek lettek a barátaim, segítettek elnyomni a magányomat. Persze igazi barátokra is vágytam, hogy játszhassak a többi korombeli gyermekkel, de Carneivan mindig azt mondta nekem, hogy csak kigúnyolnának és bántanának. Ezért megtiltotta, hogy valaha is kapcsolatba kerüljek bármilyen emberrel. Aztán amikor tizennégy éves lettem, és a kamaszkor küszöbén álltam Car elmondta nekem, hogy a szüleim még kiskoromban egy balesetben meghaltak. Azonban a hír nem sújtott le, sőt igazából semmilyen érzést nem kavart fel bennem, hiszen sohasem ismertem őket. Car volt az egyetlen családtagom és barátom is egyben.