Mit szóltok a könyvem részletéhez?

Hasonló mint a Z világháború, de nem zombikkal, köze nincs azokhoz a lényekhez. Azért említettem ezt meg mert maga a szöveg stílusa interjúszerű, próbáltam úgy megírni mintha egy velünk szemben ülő mesélőt hallanánk.

Amadej Balinsky – Lengyel határőr

Aznap este, mikor az egész történt éppen kint cigarettáztam az őrház előtt. Csak ültem azon a padon, eregettem a füstöt és néztem a hosszan elnyúló széles utat magam mellett. Nem volt forgalom. Egyetlen lélek sem akart átjönni hozzánk Ukrajnából, de távozóra sem fogta senki. Egyszerűen halott volt a határ.

Odabent másik négy kollégám beszélgetett, kártyáztak, meg hát előkerült pár üveg sör is. Kicsit zsibbadt a tarkóm miatta, de hajnali kettőkor ez mégis kit érdekel? Senki sem tartott nálunk ellenőrzést hetek óta. Már reggel hatkor indulhatok is haza, és én csak erre tudtam gondolni. Még négy óra, még négy óra. Valósággal mantrát zengtem róla gondolatban. Egyszer csak megpillantottam valamit a mi oldalunkon. Lengyelország szíve felől érkező teherkocsik voltak. Platós szállítóautók. Bedörömböltem az ablakon a többieknek, mire azok elrettenve nekiláttak elpakolni a kártyát, az italt az asztal alá rejtették, és kabátba bújva felsorakoztunk a határt jelentő kapu előtt. Egy katonai konvoj volt az. Még innen visszaemlékezve is, egyszerűen csak kíváncsi voltam, nem féltem és nem is lepődtem meg. Volt már többször is lehetőség arra hogy az ukránokkal közös katonai gyakorlatokat végeztek a Lengyel katonák, nem nagyon foglalkoztatott. Az egyetlen fontos dolog éppen akkor az volt hogy elkérjük a papírjaikat, leellenőrizzük hogy valóban katonák-e, satöbbi, satöbbi. Semmi extra nem történt, azt leszámítva hogy nem álltak meg. Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek mikor felhangzott a duda, és rájöttünk mind az öten hogy ez nem fog lelassítani. Félreugrottunk az útból, és elővettük a régi Makarov pisztolyainkat. Figyelmeztető lövést adtam le a levegőbe, mire az éppen mellettünk elhaladó autóból leadtak a platóról egy lövéssorozatot. Nem ránk, hanem az ég felé. Ettől függetlenül a gatyámba szartam, mit ne mondjak. Lengyel katonák lőnek ránk? Mi a franc történik? Ilyen esetekben nem igazán háborúra gondol az ember hanem egy leleményes fegyvercsempész bandára, vagy akármi másra. De valahogy nem volt reális. Természetesen mi mindannyian visszakotródtunk az őrházba, és az ablakok mellett a földre vetettük magunkat. Az ital hatása azonnal kimúlt belőlem, csak a félelem maradt. Igen, akkorra már féltem mert nem értettem ezt az egészet, valahogy tudtam hogy baj van.

Talán harminc teherkocsi száguldott át az őrposzton. Abból talán öt ment el mellettünk míg kint voltunk, utána már az őrház padlójához tapadva vártuk hogy elmúljon a vész. Féltünk attól hogy lelőnek bennünket. Fogalmunk sem volt arról hogy mi történik de azon a téren biztosra mentem hogy nem fogok hazamenni hat órakor. Ahogy elhaladt az utolsó autó is azonnal kirontottam az őrház elé, kiszaladtam az út közepére, és csak néztem a távolodó kocsikat ahogy a vászonnal lefedett platókon a zöld egyenruhás sötét alakok zötykölődtek...