Annyira próbáljuk megérteni a világunkat, mindenre magyarázatot adni, arra mégsem gondolunk, hogy ami az általunk elképzelt legnagyobb, legvégső, még épen hogy felfogható dolog, az valójában nem az?

Ez mindig is így volt. Sokáig nem volt fogalmunk az elektromosságról, aztán a Röntgen-sugárzásról, a radioaktivitásról, a neutrínókról, stb.

Tudományos ismereteink, felépített rendszerünk mindezekre folyamatosan bővül, módosul, természetesen mindig csak annyit tartalmaz, amennyit már ismerünk.

Ez egy állandó folyamat és sosem fog véget érni.

Senki sem hiszi, hogy már mindent tudunk. Az 1800-as évek vége felé hittük azt utoljára. Aztán jött a magfizika, a relativitás satöbbi-satöbbi.

Mindez semmiképpen sem jelenti azt, hogy amit eddig tudunk, azt csak hisszük.

Egyszerűen csak van egy olyan puzzle, aminek még sok darabja hiányzik, sok rész már össze van rakva, némelyik lerakott elemet még igazítani kell, ahogy jönnek újak, de az tuti, hogy a kész kép nem tök más lesz, mint amire az eddigi darabokból következtetni lehet.

Igen, ha visszatérünk a puzzle hasonlatomra, lehet, hogy ott tartunk, az eddigi puzzle elemekből azt látjuk, a világ valami hosszú, egyenetlen felületű hengeres csőszerűség.

Aztán jönnek az újabb elemek és kiderül, basszus, ez eddig csak valakinek a cipőfűzője volt.

Ettől még a cipófűzőről gyűjtött ismereteink stimmelni fognak. Csak látszani fog, hogy ez q-ra nem minden.

Érdemes megnézni néhány dolog felfedezésének körülményét. A fizika mér. Lehetőleg pontosan. Képes mérni az általa ismert mennyiségeket, pl. tömeget, sebességet, távolságot, időt, hőmérsékletet, nyomást, stb., stb…

Oké. Adott egy jelenség. Vizsgálgatjuk. Kezd körvonalazódni ebből egy kép, hogy az adott jelenség adott paraméterei milyen más paraméterektől függnek. Ebből aztán kísérleti úton fel lehet térképezni a tényleges összefüggéseket, ebből lehet egy modellt alkotni, ami rendszerint egy képletben fog a megnyilvánulni a végén. Ha a képletet aztán kipróbáljuk sokszor, és azok rendre szinkronban vannak a tényleges történésekkel, akkor minden rendben, tudjuk, hogy nincs olyan paraméter, amit kihagytunk volna. Vagy ha vannak is még az eseményt befolyásoló egyéb körülmények, a végeredmény szempontjából ez mindegy, tehát tökéletesen jó az a modell, ami ezeket nem tartalmazza.

Sokszor úgy fedeztünk fel bizonyos jelenségeket, hogy nem működtek a képletek. Volt egy képletünk és ebben egy ismeretlen paraméter. Megpróbáltuk ezt a paramétert feltérképezni, hogy mikor milyen mennyiséget takar, milyen körülmények esetén milyen ez a paraméter. Ebből tudtunk csinálni egy újabb modellt, amiben az adott paraméter már megfelelően jelen van, csak még nem tudjuk, hogy pontosan mi is az. Később az okát is megtaláljuk.

Nem teljesen korrekt példa, de hasonlóan működik a dolog, mint a Neptunusz és a Plútó felfedezése. Anno volt egy modellünk, amiből ki tudtuk számolni a bolygók pályáját. Meglehetősen pontosak is voltak ezek a modellek, de valahogy az Uránusznak volt egy olyan pályakomponense, amire nem adott magyarázatot a modell. Tovább vizsgálva ezt a komponenst, jött egy hipotézis, hogy egy eddig ismeretlen bolygó zavaró hatásáról lehet szó. Még tovább vizsgálva körvonalazódott, hogy ez a bolygó kb. milyen tömegű, milyen a pályája, kb. hol helyezkedik el. Még nem tudtuk, hogy tényleg erről van-e szó, de a modell ezzel kvázi pontossá vált. Ezután már csak a modellből kiszámolt helyre kellett irányítani a távcsőt, és lám, megláttuk benne a Neptunuszt.

Lehetne hozni sok példát arra, hogy egy-egy vizsgált dolog képleteibe hogy csúszott be egy hiba, aminek a feltérképezése aztán egy új jelenség, fizikai tulajdonság, fizikai összefüggés felfedezéséhez vezetett.

Ma is ez történik tulajdonképpen. Vannak a világban olyan jelenségek, amik egyelőre nem férnek bele a modelljeinkbe. Tipikusan jó példa erre a két – az ezoterikus tanok által aztán túlmisztifikált, félreértelmezett – jelenség, a sötét anyag és a sötét energia. Már tudjuk, hogy a jelenlegi modelljeink nem pontosak. Tudjuk, hogy hol nem stimmelnek a kiszámított értékek, már van egy vázlatos képünk, hogy mondjuk a sötét anyagot hogy kell beilleszteni a képletekbe, hogy stimmeljenek a számítások a mérésekkel. Sőt eljutottunk odáig, hogy pontosan meg tudjuk határozni nem csak a sötét anyag tömegét, de már modellezni tudjuk a sűrűségeloszlását mondjuk két ütköző galaxis esetén, kvázi tudjuk vizualizálni is az egészet, közvetett módon mérni is tudjuk. Csak éppenséggel még fogalmunk sincs arról, hogy mi ez, mi okozza.

Mindenesetre nincs más mód arra, hogy az ilyen ismeretlen jelenségeket, tulajdonságokat felfedezzük, minthogy tovább mérünk, vizsgálódunk, modelleket alkotunk, azokat összevetjük a ténylegesen mért adatokkal, és megpróbáljuk körvonalazni az ismeretlen jelenség, tulajdonság viselkedését, jellegzetességeit, összefüggéseit.

Azért az a "megértés" igen erősen függ az egyéntől.

"Mi van akkor ha létezik más is ezeken kívül, ..." - semmi különös. Erre már gondoltak pár száz éve, szubjektív idealizmusnak hívják. Vannak hívei ma is néhányan, de azért nem a tudományok művelői között.

Igen, a világunkat próbáljuk megérteni, ezt teszi az ember, mióta képes gondolkodni. Egyre többet ismerünk belőle, de a tudomány azt soha nem állította, hogy megismerte. Sőt, azt sem állította, hogy eljön a pillanat, amikor megismeri. Mindössze azt állítja, hogy az emberiség egyre jobban ismeri, érti a világunkat, folyamatosan halad előre, és ez így lesz, míg lesz emberiség. És érdemes különbséget tenni egy konkrét ember ismeretei és értése, valamint az emberiség tudáskincse között. Mit sem számít, hogy egy konkrét ember konkrét agya mit fog fel. Ami számít, az az eddig megismert és a még megismerendő tudás.

Wadmalac és 2xSü

Titeket minden tudományos kérdésnél látlak :D

Tudósok vagytok?