Miért van az, hogy a legtöbb ember, de főleg a nők képtelenek elvonatkoztatni az érzelmeiktől, valakinek a véleményét hallják, vagy az övéjüket bírálják?

Mondok egy példát. Itt van a Csillag Születikből Puzsér Róbert. Szerintem a legegyenesebb, leghitelesebb figura a magyar médiában, aki végre nem jópofizik, hanem vállalja magát, a véleményét, nem a népszerűségre hajt, hanem egy feladatot akar teljesíteni.

Amikor kiáll valami 16 éves gyerek, akinek semmi hangja, és ez az ember olyat mond neki, ami talán sértő, de maximálisan igaz, akkor a legtöbb nő így gondolkodik: "Most képzeld el, hogy kiáll oda egy gyerek, tisztára izgul, elő akarja adni magát, ez a csúnya, szakállas, félelmetes ember meg a goromba mély hangjával leugatja, csak üvöltözik meg csúnyákat mond, hogy lehet valakinek ilyet mondani, rúgjuk ki, temessük el, menjen a fenébe!"

Én meg így gondolkodok: aki kiáll oda, annak legyen önkritikája, ne egy pár "örökbarátnő" meg az anyuci véleménye alapján menjen ki, a zsűri így is túlterhelt, elég sok önjelölt "tehetséggel" találkozik. Akinek nincs hangja, annak nem kell csak azért kiállnia, mert azt látja, hogy milyen sokan mennek oda. Én is bemehetnék, mert relatíve jó hangom van, de tudom, hogy az országnak nem rám van szüksége, amikor potenciális Rúzsa Magdikat keres. Csomó olyan produkciót láttam, ami egynek jó volt, de látszott, hogy tartósan nem tud bennmaradni, mert csak egy dologgal tudja jól előadni magát. Ha valaki oda megy, arra is kéne gondolnia, hogy mindig újat kell nyújtania.

Puzsérnak meg az volt a dolga, hogy hiteles legyen, hogy objektív véleményt nyújtson. Látszott rajta, hogy komolyan veszi a szerepét, hogy nem egy megalkuvó, mindent ész nélkül dicsérő valaki, hanem egy normális ember. Az a baj, hogy az emberek elvileg kritikát várnak, de közben nem fogadják el a negatív kritikát.

Ez most csak egy példa volt, de jól szemlélteti azt, amiről a kérdésem szól: egyrészt ha az emberek véleményét támadjuk, akkor azt ők úgy veszik, mintha ŐKET támadnánk, nem bírják felfogni, hogy a vita erről szól és az egyén nem egy a véleményével. Másrészt pedig, és ezt leginkább nőknél figyeltem meg, lehet bármennyire is igazam, ha kicsit nyersebben, férfiasabban, racionálisan, "puzsérosan" adom elő, akkor a nőket onnantól kezdve nem érdekli mit mondok, csak annyi jut el az agyukig, hogy én kiabálok és milyen egy bunkó paraszt vagyok. Olyan, mintha egy bizonyos hangszínnél, decibelnél vagy szóhasználatnál kikapcsolna az agyuk és nem jutna el a fejükbe az, amit mondani akarok, amiről érvelek, mert ők csak azt képesek megérteni, hogy HOGYAN mondom. Természetesen nem minden nőre igaz ez, és nem csak nőkre. Csak baromi idegesítő, hogy az igazságot várják az emberek, de ha mások őszinték velük, ha építő jellegű negatív kritikát kapnak, akkor az ő agyukig csak annyi jut el, hogy őket most megsértették.

Mit gondoltok erről?