Hogy lehet lelkileg bírni az állatmentést?

A sajnálattal meg az "oda sem tudok nézni,nem is akarok tudni róla"mentalitással piszkosul nincs kisegítve a bajban lévő állat.

Az ember egy idő után megkeményedik és azt hiszi,mindent látott már,de mindig van újabb szörnyűség.Azon jár ilyenkor az eszem,hogyan lehet SOS segíteni,sajnálkozni majd csak utána van idő,ha az állat biztonságban van.Akkor még sírni is ráérünk.

Aztán vannak a sikerélmények,mikor egy általad megmentett állat jó gazdára talál és boldog.Ez segít továbbvinni.

Így van, tenni kell, nem sajnálkozni. Amíg csak neten nézelődsz, nagyon fájdalmas. Mikor ott vagy, teszed a dolgod...mikor életeket mentesz, mikor küzdesz egy-egy állatért, nem lesz időd sajnálkozni, nem lesz időd sírni, nem lesz időd belegondolni. Aztán egyszer előjönnek az elfolytott érzelmek...általában álmodban, vagy elkezdesz bőgni mert valaki megkér, hogy menj arrébb... aztán átesel ezen (ez az aktív, mindennapi állatmentés második-harmadik hónapjában jön elő), és végzed tovább a dolgod... Aztán azon kapod magad, hogy csak mentesz, de nem simogattál meg úgy igazán, kedvességből egy olyan állatot, aki jól van... csak a betegeket simogatod kezelés alatt, a szenvedőket, vagy azokat, akiket úgy mentesz meg, hogy utolsó útjára kíséred az állatorvoshoz, hogy megszabadítsd a fájdalomtól. Megsimogatod még egyszer útóljára, és próbálod elengedni...próbálsz úgy a szemébe nézni, hogy azt sugald nincs semmi baj, majd mikor elmegy...megígéred neki, hogy akárhányszor visszaszület, újra és újra megmented, ha kell.

A legrosszabb az egészben az, hogy nincs időd örömből simogatni...a simogatás hiányzott a legjobban...