Hogy értethetném meg az anyámmal, hogy amiért megnevelem a kutyát, még nincsen bántva?

Gyerekkoromban volt egy kiskutyánk, akit (sajnos) nagyon elkényeztettünk. Igazából semmire nem volt nevelve, ha éppen anya tányérjából akart enni az asztalnál az ölében ülve, akkor onnan evett, "mert hát éhes szegény". Ha úgy aludt el, hogy rajtunk feküdt, akkor amíg fel nem ébredt, mi nem mozdultunk. Havonta kellett venni neki új nyakörvet és pórázt, mert folyton szétrágta. Ez a rágás mánia mindig ott volt, még 10 éves korában is simán elszaladt a cipőkkel, távirányítókkal, telefonokkal (összesen a 11 év alatt 9 telefont rágott szét...). Olyankor anya meg velünk veszekedett, hogy miért hagytuk elérhető helyen...

Ha a kutya a közelben volt, anyához hozzá sem érhettünk (pl ölelés, puszi), mert a kutya azonnal elkezdte tépni a nadrágunkat, meg ugatott, nyűszített. Volt olyan, hogy apának a kanapén kellett aludnia, mert mikor ment volna lefeküdni, a kutya nem engedte be az ágyba.

Most kaptam egy kiskutyát (külön élek már a szüleimtől), és szeretnék vele kutyaiskolába járni, megtanítani neki alap dolgokat. Plusz nem akarom összeetetni mindennel, mert egy kutyának felesleges a macaron, a csoki és társai. Anyám szerint ezért éheztetem, meg hogy tudom elnézni, hogy ott könyörög, hogy kaphasson és nem adok neki.