Betegedtetek már bele a kutyátok elvesztésébe?

10.29-es vagyok.

Sokat segít, ha egy testvér, szülő, barát ott van veled. Természetes, hogy össze vagy zavarodva. Hiszen az életed egy fontos részét veszted el.

Én azzal nyugtattam magam, - persze magam sem akartam elhinni - hogy jobb lesz neki - az enyémnek iszonyú fájdalmai voltak és látszódott a szemén, hogy ez már neki nagyon rossz.Neked sokáig fog még fájni, de mindig csak a szép percekre emlékezz. Az emléke örökre Veled marad.

Szia!!

Nagyon àt tudom érezni ami veled tôrténik most, bàr ezt az idôt hàlistennek nem kellett àtélnem, hogy arra vàrjak mikor lesz màr délutàn...

A mi csalàdunk Sàmson kutyàja 2004 december 8dikàn ment el, egy baleset miatt, azòta is àlmodok vele, de tudom, hogy jò helyen van... Nàlunk édesanyàm zavarodott bele az elvesztésébe... Napokig csak sìrt és képtene volt bàrmit is tenni... Karàcsony reggelén se kaja, se dìszìtés, se ajàndékok, semmi... Mindannyian gyàszoltunk... Egyedûl a bàtyàm volt teljesen ellene az ùj kutyànak, anya bizonytalan volt, apa és én tudtuk csak igazàn, hogy kell egy màsik kutya!! A Sàmi is azt akarta volna, hogy mi boldogok legyûnk, hogy ne sìrjunk miatta, hiszen nagyon szép 8 évet tôltôttûnk egyûtt, ìgy kellett lennie. 25.-én hajnalban indultunk Mezôkôvesdre alaszkai malamut kiskutyàért és ugyanaz a szituàciò fogadott bennûnket mint amikor a sàmit hoztuk el azelôtt 8 évvel... Annyira akart jônni a kutyus, hogy beleszorult a kis feje a kerìtésbe, szét kellett feszegetni a dròtokat, de addigra biztos volt, hogy ô lesz az akit ma hazaviszûnk :) igaz ô egy szuka kutya, de az elsô perctôl kezdve imàdtuk apàval... Estére meg is érkeztûnk, màr besôtétedett és mikor kiszàlltunk a kocsibòl a kutyàval, apa feltelefonàlt anyunak, hogy gyere ki a folyosòra.. én lenn àlltam a fûvôn a kiskutyàval a karomban és ha làttam anyàmat valaha boldogak, akkor az a pillanat volt az.. Pomona mellé màr van egy Herki is, ô egy pàr és màr 7 évesek!!! Persze kell idô, hogy meg tudd gyàszolni, de az a mondat, hogy nem lesz ugyanolyan az nem annyira ijesztô, mint ahogy sokan gondoljàk, persze ez az én véleményem. Nem lesz ugaynolyan, de nem is kell, nem szabad az ùj kutyusban a régit keresni, szerintem ôrûlni kell annak, hogy lesz egy ùj kutyagyereked :)

Kitartàst kìvànok neked a kôvetkezô pàr héthez, és hidd el, hogy minden rendbe fog jônni. Soha nem fogod ôt legbelûl elveszìteni, az, hogy itt a fôldôn mennyi idôt tôlthettél vele egyûtt, legyél hàlàs és fogadd el. Tudom, hogy nem kônnyû, de biztos menni fog!!!

Nem tudom mit ìrhatnék még... de remélem segìt egy két jò szò...

Mindig rettegtem attól,hogy elvesztem képes voltam éjszaka nézni,hogy lélegzik-e.8 évesen a kezemben halt meg,addig tudtam tartani magamat ameddig el nem temettem.De annyira hiányzott,hogy teljesen belebetegedtem nem tudtam sem dolgozni de semmi máshoz sem is volt kedvem.Minden nap csak annyira keltem ki az ágyból,hogy a másik 2 kutyának adjak enni.Ez ment 2 hétig,10 kilót fogytam le,de össze kellett szedjem magam már csak azért is mert ott volt a másik kettő,igaz ők nem tudták pótolni.Sajnos már ők sincsenek velem.Teljesen akkor nyugodtam meg amikor feltetováltattam magamra,így mindig velem van.

Azóta már pár kutyus itt hagyott,de nekem az vált be ha rögtön másik kutyust vettem magamhoz így elterelte a figyelmemet.Nem azt mondom,hogy elfelejtettem,de egy kicsit pótolta az űrt amit maga után hagyott.

Nagyon sajnálom a kutyusodat .....:(