A mai szülők többsége miért nem tanítják meg a gyerekeinek, hogy kell bánni egy állattal?

Én is úgy gondolom, pont leírtad a lényeget az elején. Annyit tennék hozzá, hogy minden gyerekben van "gonoszság" vagy nevezzük "kiváncsiságnak". Ez csakis a szűlő (és az iskola) feladata (lenne)! Ugyanúgy mint megtanítani úszni, vagy fogat mosni. Nevelni kell. Tanítani. Szocializálni.

Szerintem - igen, fel merem vállani, hogy imádom az állatokat, és mélységesen megvetem azokat akik éheztetik (ne tartson!) bántják (nem tartson!) bezárják, láncra verik (ne tartson!) és még sorolhatnám - eleget szenvedtek már az állatok miattunk emberek miatt!

A mai világban a legtöbb gyerek kis bunkó!

Magántanítok, és ne tudjátok meg hány "gyereknek" vagyok az, akinek inkább elmondja a hülyeségét, mint a szüleinek, mert én figyelek rájuk.

Van egy tanítványom, akinek az anyja manapság divatos kutyákat szaporít. A kiskutyákat kennelben tartja, minden tüzelésnél vannak kölykök, de pénz van belőle. Mikor először jött hozzám, kérdezte, hogy mikor lesz kölyke a kutyáimnak. Mondtam, hogy soha. Azóta is meglepődik, pedig már több, mint egy éve jár, hogy nálunk a nagy kutyák bejárnak a házba, viszont a cica sosem megy ki. Náluk az állat (méretre és korra való tekintet nélkül) büdös és kintre való. Azon is meglepődött, hogy mennyit költök állatorvosra. Náluk sem a szaporulatnál, sem egyéb esetben nincs orvosi segítség, amelyik gyenge, az elpusztul. Pl. a kanjukat ők maguk ütötték el véletlen...sebaj, lett másik.

Én kisgyerek korom óta állatb#zi vagyok... mindenem volt... hörcsögtől a halakon át a teknősig... ezalatt a szüleim megtanítottak rá, hogy egy kisállat nem abból áll, hogy fogdossuk. Ki kell alakítani a lehetőségek szerint az életmódjához legmegfelelőbb helyet (ebben mindig apa segített), utána kell nézni, mit ehet és mennyit és ezt be kell tartani, takarítani kell (ebben anya segített) és csak ezután jöhet a játék.

6 évesen - mint a legtöbb kisgyerek - kutyát akartam, de nagyon. Panelban laktunk, addigra már nagyszüleimnél gyakorlatilag kint töltöttem a napjaimat és az öreg németjuhászuknak megtanítottam az ül, fekszik, marad parancsokat, egyfolytában vele voltam. A saját kutya feltétele az elsős kitűnő bizonyítvány volt, meg persze lefektették a szabályokat előre.

A szülinapomra kaptam meg a kiskutyát, akit anyáék gondosan választottak ki, tenyésztői segítséggel. Mive kiállítási minőségű kölyök volt, újabb szabályok adódtak az eredetihez: ha leviszem sétálni, mindig csak látótávolságig vihetem el, én egyedül nem engedhetem el pórázról, fokozottan vigyázunk, és persze minden egyes kiállításán jelen kell lennem, ugyanúgy, ahogy én viszem kutyasuliba, én etetem és takarítok utána.

Ezeket kőkeményen betartatták velem. Reggel keltem hajnalban, apával levittük, visszafeküdtem, sui után rohantam haza, mert "már biztos nagyon kell pisilnie", levittem, megtanultam, játszottam vele, este még apával levittük egyszer. Hétvégente túrázni jártunk. Sosem felejtem el, mikor először találtunk benne kullancsot...pánikszeren hívtuk fel az állatorvost, hogy nem tudjuk mi, de baj van... ki is jött, és kinevetett minket, hogy csak egy kullancs. Meg is mutatta, hogy kell kiszedni.

Az is nagy élmény volt, mikor az első kiállításán felvezethettem, vagy mikor megkapta a "tenyészthető" minősítést. Az összes osztálytársamat megette az irigység, én meg dagadtam a büszkeségtől.

Egyszer még kölykei is voltak. Sosem felejtem el azt az izgalmat, amikor a tenyésztője felhívott minket, hogy van 2 megfelelő kan is, és válasszunk, hogy kitől legyenek a kölykök. Ezután elvittük dokihoz, megvizsgáltattuk, hogy alkalmas-e, megnézettük mikor fog a kanra, még spermamintát is postáztattunk, hogy megvizsgálja a saját dokink. Aztán elvittük a kanhoz, és sikeres volt a vemhesülés.

Az ellés napján suliba sem mentem, az elletőláda mellett aludtam, nehogy valami baja legyen az én kiskutyámnak. Reggel fél 5kor indult meg az ellés. Az első kölyök után a szuka úgy megijedt, hogy ott is hagyta a picit, nem értette a helyzetet. Anyukám meg bepánikolt, nem tudta, hogy a szukával foglalkozzon, vagy a kölyök életét mentsük. Én meg közben tárcsáztam a dokinkat, aki segített, elmondta, hogy hogyan bontsam ki a burokból, vágjam el a köldökzsinórt, és biztosított róla, hogy azonnal indul. A többi kölyöknél már az orvos segített, viszont most, több, mint 15 év elteltével, még mindig élénken él bennem a kép, ahogy egy csöpp kis cocker először vesz levegőt a tenyeremben.

Végül 5 kölyök lett, így 60m2-en 6 kutyussal osztoztunk. Mindenki az én szobámban lakott, reggel mindenkinek egyenként köszöntem, szotkattuk őket különböző zajokhoz, szocializáltuk őket, mindent a tenyésztő felügyelt.

Aztán eljött az idő, hogy új gazdihoz kerüljenek... Az első választású kölyök a kan gazdájáé lett. Emlékszem, kiválasztotta a kedvencünket, a legnagyobb, legszebb kant. Apukám a kezébe sem akarta adni, még mikor el akart menni a srác, apa akkor is fogta a kicsi hátulját, és mondta, hogy ő nem adja oda, mi lenne, ha megtartanánk. Minden egyes kölyök után sírtunk.

Több almot nem vállaltunk, már tervben volt az ivartalanítás, mikor rosszra fordultak a dolgok:

az orvosi ellenőrzés ellenére gennyes méhgyulladása lett. Ezzel elindult egy lavina.

Szűrtüsződaganatok, porcelmeszesedés, még több daganat, egyre több helyen. 14 éves koráig küzdöttünk az életéért, végül már ő sem akarta, így elengedtük. Az egész család beleroppant. Már a kölykei is a 10. évüket tapossák.

Közben vettem egy cicát. Akkor még nem tudtam, hogy léteznek "cicaszaporítók", de sikerült rám sózni egy éppen leválasztott, beteg kiscicát. Az első két hétben a vételár dupláját költöttem rá, viszont olyan kapcsolat alakult ki köztünk, ami minden pénzt megér. Nincs még egy ilyen jó barátom.

Azóta van 2 saját kutyám és néhány évig ideigleneskedtem is.

Anyukámék mindig támogattak, de felelősségteljes állattartásra tanítottak és ezt sosem fogom tudni megköszönni nekik, mert ha nem lett volna az első kutyusunk, most sokkal kevesebb lennék.