Hogy bírja ki az ember az első napot, amikor már nincs kit levinni sétálni?

Hálisten csak álmodtam, hogy meghal a kutyám. De már ez is teljesen sokkoló élmény volt, egész nap teljesen máshol jártam fejben tőle. Idősödik már, de még bőven nem gondolok erre, de ez az álom kiborított. Hogy lehet túlélni azt az első napot? Álmomban bőgtem, és fogtam a pórázt, néztem ki az ablakon és nem értettem, mi lesz a goldom, mit kell tennem, kétségbe voltam esve, tanácstalan voltam, és olyan keserű érzésem volt, mint még soha. Felébredtem és sírtam amikor megláttam a kutyusom az ágyában, rögtön felemelte a fejét, mert mindig felébred ha én is. Annyira örültem, hogy ez nem történt meg, hogy nem volt igaz. Eddig még nem is gondoltam bele ebbe, nincs is miért, a jelenben élek, és különben is, egy jó kis "bombabiztos" kis túlélő ez a kutyus. De pont azért, amiért még nem gondolkoztam ezen, ezért ütött ennyire szíven ez az élmény. Viszont ma másra se tudok gondolni, és mást se érzek, csak félelmet, hogy mi lesz, pedig én nem vagyok ilyen. Nem tudom elképzelni, mi lesz velem, de képzeletben csapkodom is a fejem, hogy ezen még nem is kell gondolkozni, mert most nem ez a dolgom.