Hogy bírja ki az ember az első napot, amikor már nincs kit levinni sétálni?

Nem tudnám könnyen feldolgozni, néznék kifelé és nem tudnám napokig betölteni azt a kínzó hiányérzetet.

Én egyébként idősödő kutya mellé vennék egy kölyköt, ha megtehetem (anyagilag, idő, energia). Nem ugyanaz, lesz hiányérzet, de sétálni így is kell menni. Piszok rossz lesz így is, de lesz valaki, akivel osztozhatsz a fájdalmon, és aki miatt nem hagyhatod el magad.

"7-es, nem érezted úgy, hogy hűtlen vagy az előző kutyád emlékéhez? Hogy nem fair, hogy nem adtál időt magadnak a gyászra?"

Nem érzem, hogy hűtlen lettem volna. 6 hónapja, hogy babéziában meghalt a kutya. Még most is sokszor megsiratom. És sokat is emlegetjük.

Ők kinti kutyák és amikor csak csemegének kiviszek nekik vmi kaját, még mindig úgy hívom őket, hogy "Rami! Mocó!" Pedig már régóta a "Rami! Dexter!" a helyes szólítás...

Én idegösszeomlást kaptam, amikor a cicámat két heti sikertelen (és elég sokkoló) kezelés után elaltattattam. Hazamentem az üres lakásba és zokogtam, kiabáltam a semmibe, hogy hol vagy, miért nem vagy itt???

Már egy éve történt, de most is könnyes lett a szemem, pedig nem vagyok sírós típus.

Ellenben egy hét múlva befogadtam egy másik cicust, mert nem bírtam volna nélküle. Egyedül élek, a cica volt jó ideje az egyetlen társam. Nekem is voltak kétségeim, hogy nem illő rögtön "lecserélni", de azzal győztek meg, hogy így megmentek egy másik kis életet. Most is itt alszik mellettem, örülök, hogy ő van nekem, de az előzőt sem fogom soha elfelejteni.

*egyszerûen megfulladt.Az elsõ nap kegyetlen volt, fõleg hogy meg volt fagyva a föld és alig tudtuk eltemetni, azt a napot végigbõgtem.De 2 nap múlva én is elkezdtem nézegetni a menhelyeket, úgy voltam és vagyok vele, hogy attól még hogy sírok, nem fog ô feltámadni és ugyanúgy szeretem õt, az ú kutyus nem fogja soha pótolni.

A 18-as válaszoló vagyok, csak lemaradt a történet vége.