Miért tartják rossz vagy kegyetlen dolognak az altatást?

Nekem ezekről mindig eszembe jut, mikor gyerekkoromban anyukámat faggattam a fiatalkoráról. És mi lett volna, ha nem találkoznak Apuval, akkor én nem születtem volna meg.

Válasz: ami nincs, az nem fáj.

Gonosz és embertelen vagyok, de a menthetetlen kutyákat és az embereket is jobb átsegíteni. Egy súlyos beteg kutya és gyerek is nem csak a saját életét teszi tönkre, hanem az egész környezetében élőkét.

Sajnos van tapasztalatom, de egyértelmű véleményem nincs.

Jártam egy olyan menhelyre segíteni, ahol a vezetőnő elvből nem altatott. Csakhogy nem tudta azt mondani, hogy beteltünk. Volt, amikor nem is tehette, mert nem kérdezték, csak kikötötték a menhely elé a kutyát. Telezsúfolta kutyákkal az amúgy viszonylag nagy 3*4 m-es kenneleket. Aztán bezárta a maradékot egy rozzant faházba. Aztán madárkalitka nagyságú macskaketrecekbe gyömöszölte a kisebb testű kutyákat. Naponta annyi ereje volt, hogy kiganajozta őket, meg enni, inni kaptak. Jó ha 5 percet voltak kicsit szabadon azok a nyomorult állatok. Nem vádoltam őt, hiszen iszonyatos erőfeszítéssel próbált egymaga gondoskodni róluk. De aztán egyre rosszabbra fordultak a dolgok. Nem volt pénz ivartalanításra. Egy év alatt szinte az összes kennelben kiskutyák születtek. Ott helyben szaporodtak az állatok! Egy év alatt duplájára nőtt a létszám. Már előtte is túlzsúfoltság volt. Rettegve láttam, hogy itt nagy baj lesz. De a nő sokáig olyan magabiztos volt, azt hittem, kézben tartja a dolgokat. Amíg nem voltak olyan sokan, a kutyák felét (15 kutyust) meg bírtam sétáltatni hetente egyszer, amikor lejutottam. Így előbb-utóbb, néhány hetente minden nem veszélyes kutyi sétált legalább. Szereztem segítőket, mentünk amikor csak tudtunk. Voltak mások is, akik egyre kétségbeesettebben próbáltak ott segíteni. De igazából olyan nagyon elhagyatott menhely volt. Aztán felszámolták a menhelyet, az összes kutyát elvitték onnan. Kétségbeestem, mert azt hittem, végeztek velük. A mentést állatvédők szervezték. Én nem tudtam róluk, fogalmam sem volt, hogy bárki szervezetten próbál segíteni, amikor minden menhely tömve van. De az történt, hogy ahova csak lehetett, átvitték a kutyákat más menhelyekre. Nekem akkor esett le, amikor beszéltem velük, hogy ez a nő rosszabb volt, mint egy állatkínzó. Szeretetből iszonyatos kárt okozott az állatoknak! Duplájára növelte a gazdátlan kutyák számát. Éheztek is a végére, betegek voltak, egymást tépték szét a túlzsúfoltságban. Borzalom volt!!!!! Felért egy szándékos állatkínzással. Egyszer azt mondom, talán hibázott, nem látta előre, hogy mit vállal. De kiderült, hogy évekkel korábban már egyszer lezajlott ugyanez. Akkor is közbeléptek állatvédők, de akkor még ők is hittek ebben a beteg nőben, segítettek neki, kiderült, hogy a 2 milliós kenneleket nem ő építette, hanem ezek a segítők, ő a faházban kezdte a menhelyet. Mivel másodjára is megtörtént a borzalom, most már én is tudom, hogy ez a nő elmebeteg volt. Azt is tudom, hogy eltiltották a tevékenységétől, de most folytatja valahol messze a fia neve alatt! Volt olyan kutya, akit nem sétáltathattam soha, mert nem tudtuk volna visszatenni a ketrecébe. Felállni sem tudott azon a szűk helyen. Télen, nyáron ott volt benn, 1,5 éven át! Én tettem fóliát szegényke kalitkájára, hogy legalább a hó ne érje, de darabokra szaggatta kínkeserves unalmában. Még most is bőgök, ha rá gondolok. Senki kutyája volt, és mindig élt a remény, hogy egyszer valakinek kelleni fog. De amikor kivették szegényt az állatmentők a ketrecből, nem tudott járni. A hátsó lábai, a csípője el volt nyomorodva.

Ez volt Pongóné Halik Györgyi állatmenhelye Dunakeszin.

Később, amikor lehetőségem volt kutyát befogadni menhelyről, Vácon jártam, ami menhely létére sintértelep is egyben. Elítéltem azt a helyet, rosszabbnak tartottam a pokolnál, mert ott altatnak is. Körbejártam a kenneleket, a nagyokét, a kicsikét. A tágas udvaron láttam, hogy minden kutyának saját kutyaháza van. Akik kennelekben éltek, makulátlanul tiszták voltak, rendszeresen takarították, nem álltak térdig a szarban, mint Dunakeszin. Az egész pici kutyák fölött infralámpa lógott! Akkor más szemmel néztem körül. Akkor életemben először arra gondoltam, lehet hogy itt altatnak, de hogy ez jobb, ez emberibb hely Dunakeszinél. Vannak menhelyek, ahol nem altatnak, de ott létszámstopp van és szigorú ivartalanítás. Mint minden normális menhelyen.

De hát azok a kutyák, akik nem altatós normális menhelyre nem kerülhetnek be, azok úgyis a sintértelepen végzik, vagy kocsi alatt. És ha már nem kellenek senkinek, akkor azt mondom, ha nincs hely számukra a világon, csak egy szűk ketrec, amiben évek alatt elnyomorodik, hogy igen, annál ezerszer jobb az altatás. Mentett meg Györgyi sok kutyát Dunakeszin. De körülbelül 10-szer annyit tett tönkre örökre!