Szerintetek a Hattyú tényleg rossz név egy hím kuvasznak?

Mindkét nagypapám kuvasza Hattyú volt. :)

Nekem tetszik.

Nekem tetszik. Elsőre szuka ugrana be vaktában, de tulajdonképpen kannak is tetszetős.

Persze, ha nem csak a te kutyád lesz, nem árt megegyezni a családdal. :)

Kosztolányi Dezső kuvaszát is Hattyúnak hívták. Nagyon jó név.

Hattyú kutyám.

Ülj itt s vigyázz a házra,

te farkasok szelíd, fehér fia,

ős embergyűlölő, kinek a léptünk

álmatlan, éber neuraszténia.

Ne engedd, hogy istentelen lerontsák,

mit szívből, agyból raggatott a kéz.

Hadd álmodozzon pár évig a gazdád

a körbe, mely szűk és bezárt egész.

Kik messze vannak tőlem és igémtől,

ne jöjjenek át soha a falon.

Ott túl úgyis az utca van, az utca,

rokontalan szivemnek borzalom.

Állj a határnál, híven, régi jelkép,

igaztalan világban az igaz,

tiltó szoborként nyúlj el a küszöbre,

fajtám őrzője, bölcs, magyar kuvasz.

Most jöjj ide.

Leckét adok tenéked.

Nyisd rám ködös, rövidlátó szemed,

amelybe jóság és örök gyanú van.

Őrizd a csöndet mindenek felett.

Mard el veszetten, aki megzavarja

s a semmiségről fájón zakatol,

mert énreám még hosszu-hosszu út vár,

s munkás kezembe hittel jár a toll.

Aztán ne haragudj a koldusokra,

kik bámulják, szegények, a kaput,

és a holdfényben állanak soványan,

hiszen azoknak annyi a bajuk.

Inkább figyeld talán az irodalmat,

s ha erre jár nehány sunyi utas,

és meghallod, hogy engemet ugatnak,

légy szíves, és reájuk te ugass.

Ha esetleg még érdekel, itt van az a novella, amiben Kosztolányi arról ír, amikor a kutyáját el kellett altatni.

Hattyú halála:

[link]

Nagyon szép írás.

"Az, hogy szenvedett, talán csak abban mutatkozott meg, hogy újabban nagyon szeretett mellettünk lenni. Nappal is bekéredzett, kétségbeesetten nyítt, ha kizártuk. Lehet, hogy közelünkben némi biztonságot érzett. Múlt vasárnap délután egyedül írtam a dolgozószobámban. Egyszerre nyílt az ajtó. Ő lökte be az orrával. Elámultam. Egészen közel jött hozzám, az íróasztalomhoz, ott megállt, rám bámult és lihegett. Ez is egyik öregkori, bolond szokása volt. Évekkel ezelőtt, egy rekkenő nyáron, amikor hosszú nyelvét kilógatva lihegett, mulattunk rajta, észrevette, hogy ez nekünk tetszik, s azóta még csikorgó télben is lihegett, ha kedveskedni akart, vagy kért valamit. Enni adtam neki. Otthagyta. Friss vizet öntöttem táljába. Nem ivott. Ajtót nyitottam, hogy kieresszem az udvarba. Nem ment ki. Folyton követett. Csak bámult rám, és lihegett-lihegett. Talán ekkor akarta közölni ezt: "Segíts, kérlek. Velem valami borzasztó történik, valami kimondhatatlan. Visznek és tolnak oda, ahova iszonyat elmenni. Segíts." Nem értettem meg. De mit tehettem volna, ha megértem? Magunkon se tudunk segíteni.

Hol vagy most, kilobbant idegcsomó? Mindegy, akárhol, én is oda tartok, ahol most te vagy. Ez az egy bizonyos. De ha egyszer a holdban vagy valahol másutt mégis találkoznék az eltűntekkel, s szeretteim között, akiket már őrjöngve megöleltem, és már összevissza csókoltam, téged is meglátnálak, a te ismert, feledhetetlen fejedet, annak úgy örülnék, hogy sírva fakadnék."