Szerintetek jól tettem, hogy végre kiálltam magamért?

21 éves lány vagyok 2 éve tart a kapcsolatom a párommal. Szinte mindennap találkozunk, náluk alszom, mert nálunk nem igazán férünk el. Egész jól kijövök a párom szüleivel, nagymamájával, tesójával, unokatesókkal, szóval mindenkivel. A párom édesanyja viszont hihetetlenül egy idegroncs, lelkibeteg hölgy. Nyugtatókon él, elvesztette a munkáját (igazság szerint nem is nagyon keres most munkát, meg mikor dolgozott akkor is látszott, hogy kényszerből megy, volt, hogy sírva jött haza). Mikor nincs jó hangulatában (elég sokszor), gyakran mogorván szól vissza nekem. Pár nappal ezelőtt is elkezdett velem kiabálni, hogy én hova megyek? (kikísértem az unokahugit mert már elég sötét volt), és miért nem tudd kimenni magától? (de ezt így mind kiabálva) és elegem lett, visszaszóltam, hogy ne haragudj de nem ilyen hangnemben kellene ezt, és ha ilyen szinten zajlik a társalgás akkor erre nem vagyok vevő.

Lesett is, meg hallottam, hogy meglepődött. De mivel már nem 1x volt ilyen így már azt éreztem, hogy ezt igenis kellett, már a saját becsületemért is. Aztán beszéltem vele pár perc elteltével és mondta, hogy ő sose bántana meg engem, és bocs. De teljesen ki van, és neki orvosra lenne szüksége, mert ki kell adnia magából a dolgokat, de nem akarja kiadni mert fél ettől is. Szerintetek? Egyébként érdekes egy személyiség, mert számomra olyan mint egy depressziós tinédzser, de úgy gondolom, hogy ez, hogy ilyen állapotban van csak is ő tehet. A házassága is, szinte minden el van titkolva a családfő elől, a hitelek minden komolyabb dolgok, nem is értem, hogy lehet így élni. Igazság szerint gondolkodom erősen azon, hogy nekem érdemes lenne-e ilyen családba bekerülni? Az én családomban nincsenek titkok, normális életet élünk. Náluk meg, minden szót amit kiakarok mondani meg kell gondolni mert valamire fényderül. Szerintem így nem lehet élni. Tudom, hogy ehhez semmi közöm sincs, de azért eléggé illuzió és kedv romboló mikor ilyen történések vannak.