Meddig lehet ezt bírni?

Az előzmények nagy vonalakban.

A párom anyukája meghalt, együtt lakott az alkoholista apjával, és mielőtt mi összejöttünk, külföldön dolgozott, ezalatt az apja felhalmozott egy csomó adósságot, amit a párom kifizetett, nehogy elvegyék a lakásukat. Amikor összeházasodtunk, nekem volt egy kisebb lakásom. Apját átköltöztettük a lakásomba, és pedig oda költöztem a páromhoz (nagyobb lakás volt). Pár év után eladtuk a lakás, hozzá tettünk pénzt, vettünk egy családi házat. Mivel nem akartunk kölcsönt, a párom kitalálta, hogy eladhatnánk az én lakásomat is, a házhoz hozzáépítenénk az apjának egy garzont (szoba, wc, tusoló stb.), és a maradék pénzből befejeznénk a házat. Jól járna mindenki. Az öreg is esküdözött, hogy nem fog már inni, és ő mennyit fog segíteni a ház körül.

A gond ott kezdődött, hogy az após nem nagyon akar leszokni az italozásról. Büdös, ápolatlan, úgy kell vele kiabálni, hogy tusoljon le. Kiabálni kellett vele, hogy ebben a házban részegeskedés már pedig nem lesz! Rossz példa a gyerekeknek! Nem segít semmit. Bejárt a házba, ablakot kellett nyitni még télen is, mert felfordult az ember gyomra tőle. Azóta zárom az ajtót, nem jöhet be! Nyugdíjkor letesz havonta 40 ezer Ft-ot, amiből ő úgy gondolja, hogy ennyiből lakik, ebédel és vacsorázik, és mosok is rá. 1 év után sikerült kicsikarni tőle még +15 ezer Ft-ot a fűtésre, mert simán tüzelt a fával, amit mi vásároltunk. Két gyerekünk van azóta, egyik még pici. Nekem már nagyon elegem van belőle, hogy részben mi tartjuk el. Párom már többször volt utána, hogy ez kevés ez a pénz, és annyival megoldotta, hogy ő kevés nyugdíjat kap (125 ezer Ft-ot) és ő nem tud többet adni. Marad neki 70 ezer, lakik, napi 2x étkezik és nem tud többet adni? Erre nagyon mérges lettem, és vissza adtam neki az 55 000-ből 6000 Ft-ot, és mondtam, hogy a vacsoráját intézze el magának. Szerinte a 6000 kevés egy hónapra vacsorára. Közöltem vele, hogy ha én meg tudtam oldani évekig ennyiből, oldja meg ő is. Most nem tudok kimenni a gyerekkel az udvarra, mert folyton a nyomunkban van, úgy néz mint egy anyagyilkosra, és a héten volt a kicsinek a születésnapja, nem hogy nem vett neki semmit, de még csak fel sem köszöntötte, de azért a tortából bevágott két szeletet. Már azon a szinten vagyok, hogy gyűlölöm. A párom sem beszél már vele, nekem meg annyit mond csak, hogy "nem érdekel mi van vele!" Persze az ebédet nem neki kell abba a bűzbe átvinni (azért viszem, mert nem akarom, hogy a konyhámba akár a lábát is betegye). Ha lenne pénzem, esküszöm első dolgom lenne, hogy vennék neki egy lakást, és egyből költöztetném a fenébe. De sajnos nem tudjuk megoldani, kölcsönt sem tudnánk fizetni, mert a házzal is még elég sok munka van. A lakásom árának nagy része az ő garzonjára ment el. Teljesen új lakás részt kapott, új bútorokkal, és hálátlan. Ráadásul már többször panaszkodott is rám a páromnak, hogy nem vagyok képes elvinni a gyereket sehová, egész nap otthon vagyok vele. Egyszer már visítottam is, hogy "ha nem kéne minden nap a maga pofájába is főznöm egész délelőtt, délután meg takarítani, kertben mindent csinálni - gyerek mellett, ha segítene valamit, lenne időm csavarogni a gyerekkel!" Akkor szerencsém volt, 2 hétig nem szólt hozzám, de utána megint semmi se változott. Ugyan úgy, ha nyitom az ajtót, meghallja, hogy kimentem, felugrik és máris nyitja az ajtót és bámul ránk mit csinálunk kinn azzal az ótv@r fejével.

Én pedig már azon a szinten vagyok, hogy ha meghallom a hangját, vagy meglátom, már elönti az agyamat a trutyi. Még a halálát sem várhatom, mert annyi pénze sincs, hogy eltemessük majd.

Kilátástalannak érzem a helyzetet, és a párom sem tud mit csinálni. Abban igaza van, hogy nem dobhatja ki az utcára. Talán ha lerobbanna el tudnám vitetni öregotthonba, de nincs ilyen szerencsém. Nagyon megbántam, hogy magunkhoz vettük. Ha nem is tud senki jó tanácsot adni, legalább talán lesznek akik tanulnak belőle, és soha nem követik el ugyan ezt a hibát. Alkoholistát SOHA nem szabad befogadni! Nem lehet rajta segíteni és leszívja a véred!