Milyen volt az első találkozás?

Normál esetben kedvesen állnak az emberhez, hiszen nem ismernek! Most lesz az ismerkedés. Legyél önmagad! Ne akarj megfelelni nekik! Ennyit tudok tanácsolni!

Hozzám kedvesek voltak meg minden az első találkozásnál. De volt egy beszólása a leendő anyósomnak, amiből láttam bajok lesznek... Tett egy megjegyzést ami arról árulkodott, hogy nem biztosak abban, hogy mi sokáig együtt leszünk illetve nem én leszek az igazi úgymond. Nyilván nem rögtön derül ki, hogy mi lesz évek múlva, de nem gondolom, hogy ilyen módon az orrom alá kellett volna rögtön dörgölni, hogy hát vagy együtt maradtok vagy nem... Én úgy gondolom, hogy úgy kellet volna akkor rám tekinteniük, hogy ő a párja és kész, most elvileg tételezzük fel, hogy később a felesége is lesz. Nem az hogy hát az éppen aktuális, vagy lesz vagy nem. Hát nem esett jól, hogy eszükbe sem jutott, hogy mi együtt maradunk. Sebaj! Mert azóta eltelt pár év és az esküvőt szervezzük. Igaz, annak sem örültek, hanem győzködtek a párom háta mögött, hogy anélkül is lehet élni boldogan! Mondom... a fiad magától kért meg és nem hiszem, hogy ìgy kéne hozzáállnod a dolgokhoz! Ezekszerint a saját fia döntésképességében sem bízik? Ő él velem, nem az anyja.

De mondjuk az én anyósomnak nem egy ilyen húzása volt! Mindig emlékeztetett rá, hogy "tudjam hol a helyem"! Röviden nem leszek sosem családtag náluk az ő fejükben, akkor is ha összeházasodunk, tök mindegy. Nekem azért elég nagy csalódás volt ez, mert én mindenkihez kedvesen álltam hozzá, azt hittem szeretni fognak. Én egy ideig kb második családomnak tekintettem rájuk. Nem tartom magam rossz embernek (nyilván vannak hibáim, de alapból jószívű vagyok - azt mondják), de sok bántást kaptam tőlük amiket ők nem érezték bántónak, vagy nem akarták. Nem mondom, hogy jót nem tettek, akkor hazudnék... de a sok apróbb-nagyobb sértés valamit tönkre tett bennem teljesen. Meg akartam felelni nekik évekig, mire leesett, hogy fejre állhatok se leszek családtagféle. Úgyhogy letettem róla.

Én még kamasz voltam, mikor először találkoztam velük. Párom szülei elváltak, először az apjával (és a mostohaanyjával) találkoztam, mert vele élt. Hát, hogy is mondjam... Beléptem az ajtón, köszöntem, bemutatkoztam, mire elkezdett párommal üvölteni, hogy milyen illetlen bunkó kis pcs és mit képzel magáról, stb. (Mindezt azért, mert magamtól mutatkoztam be és nem párom mutatott be.) Később feljött és elnézést kért párom viselkedése miatt és ő is bemutatkozott rendesen. Amúgy jófej, csak a nője nagyon tudja manipulálni. Ha egyedül van nagyon rendes, el tudunk beszélgetni. Párom szerint kedvel engem, mert különben nem állna velem szóba.

Anyósom mondhatni lazább volt. Állatkertben találkoztunk. Az első fél órában eltűnt és ránk hagyta a két 3 és 6 éves kisfiát. (Mi 17 évesek voltunk akkor.) Mikor először mentem át hozzájuk az elég sokára volt, mert nagyon putrisan élnek és párom szégyellte. Hát az is elég vicces volt. (Persze akkor nem, de így utólag sokat nevetünk rajta.) A lényeg, hogy valamivel elrontottam a gyomromat és nagyon szükségem lett volna egy wc-re. Ez már alapból ciki, de mint kiderült, anyósoméknál nem volt működő wc. (Illetve fazékból lehetett volna leönteni, de erre nem vállalkoztam.) Átsétáltunk párommal a mamájához valami indokkal, de nem voltak otthon. Végül hosszas bolyongás és hasfájás után párom a polgármesteri hivatalba rohant be azzal a szöveggel, hogy a barétnője rosszul van és használni szeretné a mosdót. A polgármester (aki természetesen ismerte anyósomat, miért is ne :D) mentőt akart hívni. Párom lebeszélte róla majd visszamentünk anyósékhoz. Ők erről nem tudnak, csak hogy "beteg voltam", de nekem borzasztó ciki volt. Velük elég keveset találkozunk, de el tudok vele beszélgetni. A fiúk gyakran jönnek hozzánk nyaralni mióta párommal együtt elünk.

Nem ijesztgetésnek szántam. Gondolom a legtöbb esetben semmi extra nincs, csak bemutatkoztok és beszélgettek.