Érthető, ha így nem akarok sokat együtt lenni velük?

Egyébként sem pendülünk egy húron az anyósommal, nem egy könnyű természet. Soha nem fogom még csak kedvelni se. Olyan szinten vagyok vele, hogy ezt nem mutatom ki. Tehát, normális hangnemben kommunikálunk, mint az ismerősök, ennyi. Találkozni, ritkán találkozunk.

Folyton azt panaszolja a páromnak, hogy miért nem csinálok vele, velük közös programokat. Ő elvált, barátai úgy nincsenek, hobbijai sem, tehát unatkozik. A párom tesójának 2 éve született kisfia, azóta az egész életük csak akörül forog. Vagyis, ahányszor együtt vagyunk, csak a gyerek a táma, a szoptatás, a szülés, meg, hogy ismerősök mikor szülnek. Nálam ez még odébb van, mert el kell végeznem egy kötelező, 2 éves képzést. Nem önszántamból, hanem, mert kéri a munkahely. Gyakorlatilag agyon tanulom magam ebben a 2 évben. Közben anyós-após jókat röhögnek rajtam, hogy én "mekkora professzor leszek", mintha csak jókedvemből csinálnám.

Az elmúlt 1,6 évben annyit sem kérdeztek meg tőlem, soha, hogy mit tanulok, hogy állok a vizsgákkal, vagy milyenek a csoporttársaim. Ha találkozunk is, mintha nem is léteznénk. Csak a szülés, meg a szoptatás téma megy. Karácsonyi délután azon lovagolt anyósom, hogy majd nekem is mire kell figyelni, ha terhes leszek. (Nem, mintha az közel lenne.) Azt egyszer meg nem kérdezte volna viszont, hogy levizsgáztam-e már. De a sógorommal is így vannak. Új munkahelye van pár hónapja, de egyszer annyit meg nem kérdeztek tőle, milyen, és hogy érzi ott magát.

Azért meg nem látom értelmét heti szinten találkozni, hogy folyton csak aszisztáljak más emberek életéhez.

Ha ti anyósnál, apósnál vagytok, beszélgettek a ti dolgaitokról is?