Kinek volna igaza ebben a helyzetben?

Sajnos depressziós vagyok lassan 10 éve. Az ok egyszerű: sosem ment az ismerkedés, az, hogy barátnőt találjak.

Egyre jobban úgy érzem a külsőm senkit nem fog meg, senkinek nem tetszek, és több nő mondta már rám a hátam mögött, hogy csúnya vagyok, bár én nem érzem magam annak.

31 vagyok amúgy.

Sógornőmék elköltöztek, hozzám képest 19 km-re. Tegnap gondoltam egyet, hogy beugrok hozzájuk.

A 14 éves gyereke volt otthon egyedül.

Na a kérdés: Értem én, hogy előjöttek a hormonok, meg minden, és érdeklik a nők, de őszintén, (egész héten otthon volt, dumálhatott azzal akivel akart), elmegyek vendégségbe, miért nem lehet letenni egy fél órára a telefont? Elkezdte, hogy ő felvonul az emeletre a szobájába, én meg lent kuksolhattam volna fél órán át, mire jöttek volna az anyjáék, meg bátyámék.

Mennyire pofátlanság valakit így ott hagyni? És akkor még a hívásba a csajnak röhögcsélt, meg engem akart egy bunkó parasztnak beállítani (szokás szerint, mert már nem első alkalom), hogy én vagyok a szar, a szemét. Én senkinek nem tiltom hogy beszélgessen, de ha már vendégként ott vagyok, nem érdemlem meg, hogy velem foglalkozzon legalább addig míg az anyja nem ér haza?

Én az ő korában egy rohadt visszahúzódó, félénk kis fiú voltam. Nem mertem senkivel beszélgetni, de nem is jöttem be senkinek már akkor sem.

Ő az akkori énemhez képest jóval jobban néz ki. Igaz testes, de szép arccal, és jár edzeni is. Meg ő lazább is. Irigység van e a szívembe? Őszintén szólva igen, valahol. Hiszen felnőtt ember vagyok és sosem voltam képes senkit megfogni.