Mennyit hagyjátok unokázni anyóst és a saját szüleiteket?

Kérdező te is anyós vagy? :D

Viccet félretéve az én anyósom is baromi rossz indulatú, nehéz természetű nő volt. 20 év alatt nem tudtunk közös hullámhosszra kerülni. De az én vagyok. A gyereket imádta. És viszont. Sose mondtam neki hogy ne jöjjön, vagy mennyit jöjjön, és sokkal többet unokázott mint az én anyám. Attól hogy köztünk megmaradt a 3 lépés távolság, attól az unokától sose tiltottam volna.

A fiús anyák között amúgy mintha sokkal több ilyen nehéz eset lenne. Anyós fronton. Férjek jóval kevesebbet panaszkodnak anyósokra.

Az volna a normális hozzáállás, amit fő kérdésed apróbetűs részénél az utolsó bekezdésedben írtál. Próbáltam így tenni, mert nálunk detto ugyanez volt. Egy idő után sikerült is, soha nem szabályoztam, hogy melyik nagyszülő mennyit "unokázhat". Már ez is eleve hülyeség, hogy vannak szülők, akik ezt szabályozzák, ki mikor, mennyit és hogyan.

Viszont tudod mi a durva? Hiába lakott anyósom jóval közelebb, többször is jött, mert jóval közelebb lakott, DE képes volt irigykedni anyámékra, ha ott voltak nálunk. Képes volt rivalizálni vele. Amikor anyuék itt voltak, akkor eljött, és direkt mesélgette, hogy ő az unokájával mennyit, mit hogyan játszott, direkt pütyülgette. Szerencsére anyu átlátott rajta, persze, hogy bántotta, de még nekem se panaszkodott anyós viselkedésén. Soha nem szóltam ebbe bele, nem tettem szóvá, de egyértelműen látszott, hogy anyós rivalizált a saját anyámmal. Ráhagytam, ha őt ez boldogabbá tette, pedig nem volt igaza. A két férfi nagyszülőnél soha nem volt ilyen rivalizálás. Ez is érdekes. Én nem szeretnék ilyen lenni soha, remélem, nem is leszek.

Mi szándékosan közel költőztünk egymáshoz anyós pajtival, hogy kölcsönösen tudjunk egymásnak segíteni (egyelőre főleg ő nekünk). Tőlünk 10 percre lakik (Budapesten), a lakótelep másik felén.

Sokat is segít, például viszi az unokáit edzésre meg ide-oda, illetve a gyerekek átmennek hozzá bandázni hét végén. Ha a feleségemmel kettesben akarunk lenni, ő vigyáz rájuk – amikor 2 hétig távol voltunk, beköltözött hozzánk és vigyázott a gyerekekre.

Tegyük hozzá, hogy nagyon jóban vagyok vele én is, hetente felhívom csevegni, hogy hogy van, mintha a saját anyám lenne. Kifejezetten barátságos a viszonyunk. És: soha nem jön át hozzánk hívatlanul, mindig előre egyeztetünk, ha valamit szeretne.

6 hónapos a fiúnk. Anyósék havi 1-2x látják, messze laknak. Anyukám 1 héten 2szer biztos, 1 városban élünk. A gyakoribb látogatás miatt anyukámra bármikor rá merem bízni a gyereket, mert -és nekem ez a legfontosabb-ismeri a gyerek, és jól kijönnek.

Anyósomnak egyszer mondtam, ha szeretnéd nyugodtan megetetheted (értsd nem elvártam, hanem lehetőséget adtam neki rá). Abszolút nem volt rá nyitott, ellenben apósommal, aki örömmel csinálta. (Apósom tudtommal sosem etette sem a saját gyerekeit, sem a már meglévő unokákat; hogy ez most a kedv, vagy a lehetőség hiánya miatt alakult így, nem tudom). A gyerek szemmel láthatóan odavan apósomért. Szülőként úgy gondolom meg kell adni a lehetőséget mindenkinek. Ha valaki nem él vele az az ő hibája.

Mi az, hogy mennyit hagyom, mennyit engedem?

Ahányszor jön, unokázhat. Nem fogom kikötni, hogy heti egyszer fél óra... Döbbenet, milyen családok vannak.