Sérült emberek testvérei! Ti hogy kezelitek a kivételezést?
Mikor nyilvánvaló, hogy a testvér sérült, de a szülő úgy tesz, mintha nem tudná, minden kis dologért körülrajongja sajnálatból, miközben a ti érdemeitek le vannak nézve, el vannak feledve?
Egyszerűen nem tudok túllépni ezen felnőttként sem, nem tudom elviselni a társaságát, pláne ha anyámmal egy légtérben vagyunk. Tisztában vagyok vele, hogy a testvérem nem "normális", tudom, hogy anyám is tudja(kettesben többször mondta az évek alatt), de mikor felmagasztalják egy egy apró megmozdulásáért, amit el is vár és folyton túl nagy jelentőséget tulajdonít neki, egyszerűen felmegy bennem a pumpa.
Példa: minden alkalommal megcsinálok húsz törzsemelést, a másik csinál egy felülést, és az egy felülése annyit ér, mint a 20 törzsemelés, folyamatosan dicsérve van, emlékeznek rá másnap, ő szoba is hozza harmadnap, negyednap egy hét, két hét múlva, "folyton én edzek, miért te csinálsz felülést? nem, akkor ki edz?" A te törzsemelésed teljesen lenézve, mellőzve, az nem számít, nem is annyi volt, amúgyis miaz, ha meg mégis, "neked könnyű". Te meg nem hozogatod fel nap mint nap, nem dicsérteted magad, de mégis várnál elismerést érte, ehelyett kétségbe vonnak, lekezelőek. Amennyiben ő nem csinált meg valamit, mindig többesszámban van "szidva", tehát "ti nem csináltok edzést", mikor ez nem igaz.
Nyilván nem sporttal történik, hanem több más hétköznapi dologgal, de ugyanez a felállás. Tudom, hogy ez féltékenység, de valahol a "nem megbecsültség" érzés is benne van. Hogyan lehet ezt normálisan kezelni felnőtt emberként azon kívül, hogy kerülöd a társaságukat? Mire kellene gondolnom, hogy képes legyek ezt elfogadni?
Azt hiszem könnyebb lenne, ha elismerné az anyám a tesóm előtt, hogy a tesóm sérült, de nem teszi, és ez annyira frusztráló. Több suliból kibukott, magatartás miatt megszabadultak tőle, tanulmányai sem voltak csak átlag alattiak, magatartásproblémás, nem viseli el senki, csak hasonlóan problémás egy darab netes haver(magányos), egészen biztos vagyok benne, hogy pszichés problémája van, nem ismeri a szociális határokat(érintés, beszédhelyzetek, tolakodó, gátlástalan, durva), ismételget, kényszeres, beragad egy egy témába, mellé idegesítően rengeteget beszél, nem figyel, viszont nem értelmi sérült. Ha a mostani iskolarendszerben tanult volna, már elsőben a pszichiátriára küldték volna kivizsgálásra, de már ő is felnőtt(munkahelye sosem volt, nyerészkedik mindig változó dolgokon, hol szerencsejáték, hol fogadás, hogy tőzsde, hol sport, hol adás-vétel).
Mi a francot csináljak, ha nem megy az elfogadás, tolerancia és zavar ez az egész színjáték, amit már néha elhiszek? Nem kerülhetem őket egész életemben! Amikor rosszat csinál úgy érzem lealacsonyít anyám a szintjére, jó dolgokból meg soha nem érhetek "fel" a szintjére. Tényleg semmi extra, csak apróságok, de nagyon ki tud akasztani, ha épp sok ilyen összejön. Ilyenek, hogy heti 4x veszek valamit fél áron x hónapig, majd vesz ő valamit egy alkalommal 10%os engedménnyel, és több napig, hétig, hónapig azt hallgatom, hogy ő milyen olcsón vette ezt, és anyám beáll mögé, hogy tényleg, igen, emlékszem, ügyes voltál, és az enyéim el vannak felejtve "egyszer kétszer hoztál, nem nagy ügy". Mindennél ez van/ez volt.
válasza:A pár fia autista 20éves a mai napig nyalva van a popsikája ,kiszolgálva felkellnie nem kell az ágyból reggel rögtöm kapja a kaját ágyba , minden is megvan neki csinálva. Most várjuk a közöa gyermeket ,akitől 100% hogy apuci lfogja varni hogy úgyanúgy ajnároza majd az ő picike kicsi fiát. Csak nekem az első ilyen megnyilvánulásánál lesz az hogy fogom a gyereket és lelépek vele. Nem fogom a saját gyerekem háttérbe szorítani az ő gyereke miatt. Nem fogom a saját gyerekem csicskának nevelni. Sose értettem meg azt hogy miért kell megkülönböztetni a gyerekeket. Miért kell elvárni hogy a tesó majd eltartsa a másikat ,vsak mert a másik sérült. A szűlők dolga mind ez ,nem egy gyerek dolga.
De a te problémádra válaszolva. Ne foglalkozz a szűlőkkel szard lw őket.
válasza:Kérdező: a szülők a hibásak (illetve apáról nem volt szó, ha egyáltalán veletek él), anya a hibás.
Lehet az a téves nézet alakult ki édesanyádban, hogy "ha a tesónak minden megmozdulása fel van magasztalva", "akkor majd jó gyerek lesz", mert "ha bármilyen kis erőfeszítése meg van dícsérve, belátja hogy mit kell tennie"...
Az, hogy veled nem éreztették, hogy milyen értékes vagy, vagy legalábbis hogy nem emlékszel rá, az nagyon sajnálatos. Téged is ugyanúgy kellett volna motiválni, emlékezni rá másnap hogy "milyen eredményeket értél el".
Lehetett e szülői viselkedés mögött az is, hogy "jajj hát tesó beteg, neki sokkal nehezebb valamit tenni" és "ha már megtette hatalmas erővel, dícsérjék meg".
Én fogyatékossággal élő vagyok, felnőttként sokszor van lelkiismeretfurdalásom, hogy gyerekként pl. tesómra "nem votlam tekintettel" de nálunk ez jól volt kezelve, mégis felnőttként nekem fájnak bizonyos dolgok amiket tettem gyerekként, vagy serdülőként, remélem testvérem nem emlékszik erre, sose került szóba ilyen.
válasza:Az egyik ötletem az, hogy anyádnak iszonyatos energiáját felemészti az, hogy legalább a külvilág számára bizonyítsa: az ő sérült gyereke igenis normális. És ebbe az erőfeszítésbe sajnos már nincs energiája rád.
Bölcsebb lenne elfogadni ezt, és nem puffogni valami olyasmi miatt, amin nem fogsz tudni változtatni.
Nézz előre, építsd az életedet, a velük való kapcsolatot pedig minimalizáld.
válasza:#13: +1
Kérdező! Értem a helyzetedet, de ezt majd "el kell engedned". Ez nem 2-3 hónap lesz.
1. Anyád vagy leplezi a világ előtt a tesód állapotát vagy azt hiszi, ezzel teszi neki a legjobbat. Ebben kimerül minden energiája. Rád nem jut.
2. A saját érdekedben keress fel egy pszichoterapeutát, aki segít neked elgyászolni a családodat és elfogadni a helyzetet, és kitalálni, hogy mi legyen a szereped, a kapcsolattartás a továbbiakban! Minden energiamorzsa, amit erre a haragra fordítasz, örömök kialakításában hátráltat.
3. Döntsd el, hogy anyádék halála után milyen módon akarsz a testvéreddel foglalkozni! A semennyire is elfogadható válasz. Nem vagy egyedül az ilyen testvér miatti szeretve nem levéssel.
Ezt közöld udvariasan és következetesen anyáddal (ha azt mondaná, hogy de majd úgyis segítesz), hogy legyen esélye az agyához kapni (aligha fog).
válasza:De könnyen vannak azok akik annyit böfögnek ide hogy fogadd el...
Gondolom fogalmuk sincs milyen az mikor két testvér közül te le se vagy szarva.
Majd ha lesz gyereketek, és ne adj Isten valamelyik fogyatékos vagy beteg lesz... azt fogod mondani a másik gyerekednek, hogy bocsika Annácska, itt a tesód aki beteg, én vele fogok jobban foglalkozni minden területen, annyira nem vagy fontos mint ő! 👏👏👏
válasza:Én nőttem fel fogyatékos mellett. Ott konkrétan ő volt leszarva, de a külvilág előtt eljátszották a szülők, hogy minden oké, nem tesszük intézetbe, mert "mit szólnak hozzá mások". Se fejlesztés, se lóf*sz.
Nekem az a szerep jutott. hogy
- kárpótoljam őket a tragédiájuk miatt
- ezer százalékosan funkcionáljak, hogy én legyek a külvilág előtt a bizonyíték: a h*lye mellett van egy igenis normális.
És ez nekem sok-sok év terápiába került később.
Este közben beugrott, hogyha én is szrnak vagyok beállítva, ő kevésbé tűnik rossznak, így anyám jobban el tudja fogadni a dolgokat..és igen, aki azt írta anyám nagyon teper, hogy senkiben se merülhessen fel, hogy a tesóm nincs rendben, az teljesen igaz, kapcsolata is ráment erre, mert a párja nem kedvelte a tesóm, amit anyám azzal azonosított, hogy "nem tudja elfogadni", ami tök marhaság, mindig normális volt vele, sőt túl megengedő, csak nem ajnározta és nem kedvelte és mikor anyám kérdezte, megmondta neki. Engem kedvelt, bár rólam is volt furcsa gondolata, de nem zavart.
Tudom, hogy anyámnak is nehéz, a tesómnak is nehéz, de attól még nekem is nehéz. És nem a tesóm viselkedése tehet róla, hanem a rossz szülői hozzáállás. Meg vagyok róla győződve, hogy "normálisabb" lenne, ha valaki megmondja neki, hogy ő más, akkor talán elgondolkozna a dolgain, bár ki tudja, lehet jobban elszigetelődne.. Amikor ideges vagyok miatta, akkor mindig a nyelvem hegyén van, hogy gondoljon már bele, minden amit érzékel a világból, az téves, ahogy reagál nem normális, és gondoljon már bele mi lenne, ha manapság élné át ugyanazokat a gondokat oviban, meg a sok suliban, már rég pszichiáter diagnosztizálta volna.. de egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy megmondjam, nem nekem kellene.
Nem az a bajom, hogy többet foglalkoztak vele(pedig többet foglalkoztunk nagyon sokkal), többet is kellett, mert ő rászorult, és még többet kellett volna fejleszteni, baráti társaságba nyomni, hanem az, hogy hiába csináltam nagyon jól a dolgokat, teszek/tettem sokat anyámért és a tesómért, úgy kezelnek, mintha egyforma szinten tettük/nem tettük volna meg a dolgokat. Már értem, hogy azért, hogy anyám szemében ő ne tűnjön rosszabbnak és mert ezeket a dolgokat(ki mit, mennyit vett, csinált mennyiszer segített, miket ajándékozott) nem lehet számon tartani, amíg iskolai szinten nyilvánvaló volt, hogy én kitűnő vagyok, ő meg kettes se..
válasza: válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!