Miért nem lehet elfogadni, hogy én nem vagyok az a mártír típus, aki önmagát is feláldozza, hogy ápolhassa az anyukáját?

Hárman vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Idén megyek 40 év munkaviszony után nyugdíjba. Édesanyám már elég idős, nehezen látja el magát. Hetente minimum egyszer látogatja az egyik testvérem és segít neki (pl intézi a bevásárlást). Ő kb. 20 km-re lakik anyától. Tesómon kívül van 1 fizetett segítő, aki a kertet segít rendben tartani.

Már évek óta téma, hogy jaj, ha majd én nyugdíjba megyek, akkor hazaköltözöm (most kb 200 km-re élek), hogy ápoljam és segítsem anyát. Én már ekkor mondtam, hogy ezt nem vállalom, mert nem vagyok rá képes. Édesanyámnak sajnos már a mozgása se olyan biztos, az elmúlt 1 évben többször elesett úgy, hogy csak segítséggel tudott felkelni. Én nem igazán tudom felsegíteni, mert elég vékony vagyok, ezen kívül több problémám volt a kezemmel (visszatérő ínhüvelygyulladás, alagút szindróma miatti műtét). Ezen kívül anyukám elég nehéz eset. A segítséget sose köszöni meg. Mi általában havonta járunk hozzá a férjemmel, ilyenkor mi is besegítünk kertet gondozni, de anya részéről ilyenkor is csak a savazás megy, folyton talál valamit, amit rosszul csináltunk. Emellett kedvelt szokása, hogy fújjon a férjemre.

Ezek miatt összességében nem szeretnénk odaköltözni, ezért tesóm és anya szemében én vagyok a rossz.

Mondtam, hogy keressünk egy jó otthont anyának, bele is fizetünk szívesen, de erre is csak a szájhúzogatás megy.

Másik tesóm külföldön él, évek óta nem látogatott haza, ő igazából nem sok vizet zavar ebben a vitában. Én viszont nem értem, miért nem lehet megérteni, hogy nem vagyok az a mártír típus, aki egy összeférhetetlen anyát akar gondozni. Ráadásul mi se leszünk férjemmel fiatalabbak, lehet pár év múlva ott tartunk, hogy megint megoldást kell keresni anya ápolására, mert fizikailag nem fogjuk bírni.