Miért ilyen elutasító, lenéző velem a családom? Egyszerűen már nem bírom ezt elviselni, nagyon fáj.

Középiskolás koromban kezdődött az egész, de mára annyira elfajult, hogy minden nap sírok miatta. Jelenleg anyukámmal, öcsémmel és barátommal élek. Anyukám sokat dolgozik, így csak ritkán tudom elkapni beszélgetni. Általában ennek a vége az szokott lenni, hogy fogjam már be a számat!, persze, mert én annyira jól tudom!, és folytathatnám még. Amikor kiülök a konyhába hozzá beszélgetni mindennapi dolgokról, állandóan lehurrog, lenézően beszél velem. Amikor elmegyek valahová, engem nem hív fel soha, jól vagyok-e, de a két évvel fiatalabb öcsémmel úgy beszél, mintha 5 éves gyerek lenne.

Nem olyan régen volt egy "kapcsolata" egy alkoholista férfival. Csak azért kezdett el beszélgetni vele, mert egyetemen tanult. Aztán egyszer összevesztek, és azzal jött nekünk, hogy: "de két diplomás ember mindent meg tud beszélni..."

Mondanom se kell, azóta nincsenek együtt. Lenéz engem és a barátomat, mert nem diplomáztunk le, és szerintem legszívesebben elküldene minket, holott hó végén mi szoktuk anyagilag kisegíteni.

Ha nem szeretne velem beszélgetni, mert fáradt.. az oké. De amikor a szomszéd csaj csönget, miért nem fáradt? Akkor miért nem mondja soha azt, hogy most nincs kedve? De engem sosem hallgat meg, hogy mi volt az iskolában, mit csináltam aznap... :S

Öcsém meg a veszekedések többségében melléáll, vagy rajtam röhög a háttérben.

Barátommal emiatt kezd nagyon tönkremenni a kapcsolat, egyszerűen sehol nincs nyugtunk. Miért lett ilyen velem anyu? Ennyire degenerált ember lennék, hogy 10 percet nem lehet velem beszélgetni napjában? ... El vagyok keseredve, nagyon. :(