Ha egy párkapcsolatban negyvenes éveikben járó, saját kamasz gyerekeiket nevelő felek vannak, mi a reális elképzelés a későbbiekre nézve, összeköltözés, házasság, vagy a gyerekekre való tekintettel csak összejárás míg ki nem repülnek?

Negyvenes nő vagyok kiskamasz gyerekkel.

A gyerek a nevelésem tükre…nagyon fájna, ha azon kellene aggódnom, hogy hogyan ne éljem a saját életem vagy a kamasz hogyan fúrja meg a kapcsolatomat- de ugyanígy nem tudnék partnerként tekinteni arra a férfire, aki nem szereti, nem fogadja el velem együtt a gyerekemet.

Bízom abban, hogy ha egyszer megismerkedek újra valakivel, akkor tud odáig fejlődni a kapcsolatunk, hogy valóban egy család lehessünk.

Biztosan leállítanám a gyerekem, ha gonoszkodna… de normálisan, szeretettel neveltem eddig is, bízom abban, hogy nem úgy élné meg, hogy valaki “elveszi az anyát”- ez röhejes, kicsinyes felfogás.

…másrészt ésszel ismerkednék: nem volt eddig sem átjáróház az otthonunk és az ágyam, pedig azt hiszem, vállalható nő vagyok…igenis építeni kell a kapcsolatot- amikor már a kettőnké szilárd, akkor az én feladatom lenne a számomra két legfontosabb embert közel hozni egymáshoz. Összeköltözéssel, bemutatással stb.nem kell sietni, adja ez magát, ha nincs a kapcsolatban sem semmi kényszer (nekem van saját otthonom, jó jövedelmem, tehát nem vagyok és nem is lennék kiszolgáltatott, ugyanezt várnám..).

Büszke vagyok a gyerekemre, úgy hiszem, szeretettel, jól neveltem- remélem, egyszer tudok jól választani partnert is, ha úgy hozza az élet.