Mi hiányzott a tökéletes családból?

Leginkább a pénz, bár nem voltunk kifejezetten szegények, az átlagnál talán többet is kaptam, de főleg a gimiben egy senkinek éreztem magam, mert a Rózsadombra jártam és sok kifejezetten gazdag osztálytársam volt. Ők amúgy szinte sose bántottak, annál jobb nevelést kaptak, de nem is nagyon kontaktáltak velem, csak ha kötelező volt. Másik részről a családom is be volt feszülve a pénz miatt, talán az összes veszekedésnek ez volt a kiindulópontja és én sem tudtam rendesen a hobbijaimat csinálni, mert nem nagyon volt miből.

Egyetemet végigcsináltam, úgy-ahogy támogattak, de végig dolgoztam és jóval könnyebb lett volna, ha az elején hozzámvágnak egy lakást.

Olyan iskolába jártam, ahova csak az eszem miatt jutottam be. Túrkálós cuccokban jártam, míg az iskolatársaim 90%-a gazdag családból volt ott, 17 évesen a gyerekek már új BMW-vel jártak stb. Képzelheted. És igen, a nagyrészüknek úgy tűnt, a pénz miatt tökéletes az élete és nagyrészüknél ez tényleg igaz is volt. Itt az apukák nem lehettek iszákosak, mert cégtulajdonosok, gyárigazgatók, orvosok, sztárügyvédek voltak. Bejárónőjük volt, meg minden lófax.

Azért ennek ellére néha volt egy-egy gyerek, akinek voltak otthoni problémái kiakadtak néha, jártak az iskolai pszichológushoz, vagy sajáthoz, de nem ezt mondanám a jellemzőnek.

Én mivel azt a xar életet láttam magam előtt, amit a szüleim nyújtottak, elég későn értem oda mindenhova, de saját döntésből. Kinn voltam külföldön, pénzt gyűjtöttem, haza jöttem, házat vettünk, felújitottuk A-tól Z-ig. 30 évesen szültem az első gyerekemet, a férjem 30 évesen alapított vállalkozást. Most vagyunk a 30-as éveink közepén, és talán már azt merem mondani hogy jól élünk. De kinek mi számít annak? Azok a gyazdag gyerekek is felnőttek és természetes nekik a milánói kirándulás, vagy a 100 ezres disegner táska felnőtt korukban is.

Nekünk most átlag havi 1 millió a jövedelmünk. Ezzel még mindig "szegénynek" számítunk hozzájuk képest, de abból, amiből jöttünk a férjemmel, ez már nagyon szép összeg.

Voltam toxikus kapcsolatban, de véget vetettem neki. Minden azon múlik, mennyire vagy felvilágosult, tájékozott, hogy mi számít normálisnak. Rengetegen vannak benne xar kapcsolatban, abból lesz 40 évesen a tányérdobálás, meg az elvált szülők.

Másrészt mindenki mehet csődbe. Nekem is volt olyan ismerősöm, akinek tönkrement a cége, felakasztotta magát, 2 gyereket meg a feleségét hátrahagyva. Nem ez lett volna az egyetlen lehetőség, de sokan nincsenek erre felkészülve.

Tapasztalataim alapján (csak a saját véleményem), minden a tudatos gondolkodáson múlik, és hogy tudjuk, semmi nem állandó.

Párkapcsolatot tekintve is sok minden múlhat a jövődön. Gyereket vállalni csak sok éves kapcsolatba, együtt élésbe!

Én egy szélsőséges gondolkodású pár gyereke vagyok, a szüleim mindketten traumatizáltak. Apukám sosem merte feleségül venni anyát. Kb. 10 éves koromra egyértelművé vált, hogy szinte menthetetlen az ő kapcsolatuk. Ez részben amiatt volt, mert édesanyám egy inkább extravertált, gazdag pasira vágyott, apukám meg szívbeteg, és kevés kihívással könnyebb volt a nem túl jól fizető munkahelyén maradnia. De közben az ő egészsége is rendesen ráment anya elvárásaira amit nem tudott neki megadni. Azóta eltelt 17 év és most válnak.

A rózsaszín rész persze az volt hogy mindent megadtak nekünk (én pszichológushoz járok mai napig mert az elkényeztetett gyerek szindróma komoly pofonokkal szembesít az életben, ami nem olyan rózsaszín felnőttként), tényleg bàrmilyen szakörre elmehettem, 30. jártam külföldön 20 éves koromig, mert az utazás volt a szüleim No 1. Hobbija. Egyetemistaként kaptam egy lakást és ott jött képbe a pszichológus, mert az akkori egyetemi baràti köröm nem nézte ezt jó szemmel. Azzal, hogy nem voltam többé kolis, vagy albis egy más kategóriába kerültem. Csak közben én még láttam a hasonlóságot velük, hiszen onnantól el kellett tartsam magam, lett munkahelyem, kiadtam szobát, hogy legyen elég pénzem, "de az nem olyan, mintha a koliban küzdenél a ketchupos tésztáért". És nem lett konkrétan kimondva sosem hogy ez a bajuk velem, egyszerűen csak elkezdtem érezni, hogy semmilyen problémám nem oszthatom meg, nem kaptam megértést. És a pszichológus által jöttünk rá, hogy ez azért van, mert egy anyagi gondokkal nem rendelkező fiatal, okos, csinos hölgy miért panaszkodik? Vagy miért olyanoknak panaszkodik, akik nem hallgatják meg? Na és itt jött be a felismerés hogy engem a szüleim elkényeztettek. Elkényeztettek, de cserébe az érzelmi igényeimet nem elégítették ki. És mivel ez a mintám, rendszeresen kerestem olyan emberek társaságát, akik szintén nem hajlandóak az érzelmi életemmel foglalkozni. Szerencsére azóta megmentettem egy barátságot, és találtam pár olyan barátot, akikkel van egy csomó közös téma es nem arról beszélgetünk, ami rossz vagy hiány az életünkben elsődlegesen. Azt meg beláttam hogy mennyire idegesítő lehetett az elkényeztetett de szeretetéhes liba énem. Az egyetlen hátrány talán az, hogy még nem találtam meg az ideális partnert. Még küzdök magammal bizonyos szinten, emiatt fèrfit választani társnak még egy kicsit nehéz, már tudom mit keresek, mit szeretnék egy kapcsolattól csak még nem találtam meg. :) 27/N