Mit tegyek? Anyámnak csak egy ember létezik, és az saját maga!

amióta az eszemet tudom nem mutatott senki iránt szeretetet, emocionálisan nullához közelít.

Kicsi korom óta tudtam, hogy valami nincs rendben vele, mindig éreztem hogy valami nála ki volt kapcsolva. Persze ezt másoknak nem mutatta, mindig sikerült az emberek szemében egy tökéletes, szorgos not adnia, persze a valóságban sosem volt így.

Általában az embereknek 1,2 év kell, hogy kiismerjék,

de ez nem ilyen egyszerű, mert általában nagyon okosan viselkedik, azoknak a bizalmába férkőzik be, akiktől vár valamit(példaképpen, mikor a mostohaapámmal megismerkedett, szinte ágyból etette, ételbol is mindig a legjobbat meg kellett hagyni neki, nekem meg annyira sem volt képes, hogy kinyissa az ajtót, ha tele volt a kezem valamivel, vagy vittem a porszívót és ott állt az ajtótól 2 méterre)általában nagyon lenéző velem, és ha valami nem tetszett neki, amit csinálok olyan szavakat használ, amik nem igazán fordulnak elő a szótárban és nagyon sértőek.

Hiába szóltam neki régebben többször is, hogy hagyja abba, mindha a falnak beszélnék.

A pszichológusom szerint ezeknek szüloi elkényeztetés az oka, hogy ennyire érzéketlen.

Barátai nem igazán vannak, talán azért, mert fűnek fának panaszkodik a saját problémáiról, egy idő után az emberek megsokallják, és otthagyják, vagy nem jelentkeznek.

De ez őt nem hátráltatja semmiben, meg van győződve arról, hogy ő tökéletes, mindent jól csinál. Ha pedig nem, akkor más a hibás.

Nagyon jó színész, szereti összezavarni a dolgokat, mindig okos és szerez magának embereket maga mellé, akik megvédik, ha pedig azokkal veszik össze, akikkel azelőtt jóban volt, akkor szalad az ellenséges oldalra sírni és panaszkodni, és az ő bizalmukat nyeri meg.

Ez az ő taktikája.(be is vallotta maga is "és akkor mivan, ha azt csinálom?") Talán én vagyok az egyetlen ember, aki a szemébe vágja, a szüleinek(vagyis mamáméknak) is csak az ők kicsi aranyos elkényeztetett kislányuk, aki már 39 éves, és még mindig a szoknyájuk alatt bujkál és panaszkodik nekik. Ők meg feltétel nélkül mindig megvédik.

Mindig a közelünkbe költöznek, hogy lelkileg "támogassák" anyámat és szidják azt akivel jelenleg együtt van. Azt hiszem egyetlenegyszer történt meg, hogy nagymamámék nem értettek egyet vele, akkor meg anyám habozás nélkül elküldte a házból mamámékat, azzal, hogy hagyjanak neki békét, és ne szóljanak bele az életébe(azelőtt persze mindig jó volt, hogy megvédték, ellene aki szól, az hibás).

Mikor nagymamámék még feltétlenül megvédték, akkor minden lehetőséget kihasznált, hogy ami nem tetszett neki, arról szóljon mamáméknak, és így 3 embertől hallottam, hogy mekkora kis senki vagyok. Tekintettel arra, hogy az anyakönyvi kivonaton csak az ő neve áll, és ő rendelkezik fölöttem, minden hatalmát kihasználja.

Kicsi korom óta terrorizál. Nála létezik a kötelesség, a tisztelet számára, és elvárja, hogy csináljam meg, amit kér, de nem fáradozik azzal, hogy példát mutasson, ezért úgy beszél velem, mint egy kutyával, igyekszik arra, hogy szégyenbe hozzon mindenki előtt(kicsirkoromban nem ütött meg, csak a barátaim előtt, hogy megalázzon), sokszor olyan hibákért szól meg, amiket ő is elkövetett(ha szólok neki emiatt, egy arcizma sem rándul, vagy egyszerűen azt mondja hogy piszkálom, szívtelen vagyok, alig várja, hogy elmenjek a háztól, meg ilyenek)

17 éve egyetlenegyszer sem tudtam 15 percnél többet beszélgetni vele(pedig a lánya vagyok), annélkül, hogy saját magára ne tért volna át. Pedig nagyon szerettem volna egy szülőt, akivel megtudtam volna osztani a problémáimat, vagy ha nem is, legalább tudtam volna beszélgetni. A mostohaapáimmal eddig remekül kijöttem, de anyám nem is engedte nekik, hogy velem kapcsolatban bármibe is beleszóljanak.

Ő pedig sohasem hagyott választani.. mikor kisebb voltam, olyan ruhákba kellett járjak, amit ő akart, a szobámba is mindent úgy kellett rendezzek, ahogy ő akarta, és ha valamit később nem a kedve szerint szerettem volna csinálni, akkor terrorizált, nem hagyta, hogy találkozzak a barátaimmal, összetörte a dolgaimat, amihez a legjobban ragaszkodtam, mindennek összehordott, megütött a barátaim előtt(érdekes, hogy mindent idegenek előtt csinált, mikor nem voltak ott, nem látta értelmét, hogy megüssön, mindha az élet, csak egy játék lett volna, ami neki kell kedvezzen. vagy talán azért, mert nem volatk barátai, és nem irigyelte volna, ha nekem vannak)

12 éves koromra egy egész roncs lettem, nem volt semmi egóm, hetekig otthon csak sírtam, ő pedig annál jobban nevetett rajtam, sokszor a szemembe mosolygott. Mások előtt mindig tagadta.

13 évesen megfogadtam, hogy erős leszek, éshogy többet nem fogok sírni. Eleinte nehéz volt visszafolytani, de egy idő után megszoktam így élni.

És mikor kezdtem megerősödni már nem hagytam, hogy megüssön, megvédtem magam.

Egyszer viszont csináltam egy szörnyűséget. Mindig is próbáltam neki logikusan megmagyarázni, hogy nem jó az, amit csinál, de sohasem hallgatott rám.

Egy fél éve viszont megütött valaki előtt, majdnem semmi ok nélkül, amiért megmondtam, hogy ugyanazért a hibáért szól meg, amit maga is elkövet.(ezért azelőtt nem szokott megütni, de idegen előtt akkor igen)

Akkor valahogy sikerült elveszteni a kontrollt és visszaütni neki elég csúnyán...elrepedt egy csontja.

Azt nem említettem, hogy kétszer volt a pszichiátrián,

két férje tette be oda,..ilyenkor magán kívül volt és tört össze mindent. Mind a kétszer nagymamám vette ki onnan, azt gondolva, hogy egy áldozat, és mindenki bolondot csinál belőle, kihasználva, hogy ő annyira jószívű.

akkor a pszichiátere mondta azt, idézem, hogy "volt már ilyen esete, 50%-ban megjátsza magát" mostohaapám mondta el ezt. átment egy másik pszichiáterhez, azt már jobban tudta manipulálni, és megúszta egy depresszió-diagnózissal. mind a kettőnél csak egyszer volt, nagyon kerüli az ilyen helyeket, terápiára senki javaslatára sem szeretett volna menni. ilyenkor azt hajtogatta, hogy mi okoztuk neki ezt, vegyünk neki autót, mert bezárva érzi magát, stb. stb.

mikor hazajött, egészen átmásította az idegosztályos story-t az ő javára,(azt gondolva, h mostohaapám nem mondta el nekem) azt adta be, hogy olyan rosszul volt, hogy mentő kellett bevigye a korházba, és hogy nem szabad stresszelje magát a doki szerint, hogy depressziós..elkezdett sírni és szinészkedni előttem, hogy hasson meg, azt mondta, hogy úgy érzi, neki nincs sok ideje hátra.. ha valamit összetört, akkor mindig ránkhagyta, hogy ne mondjuk meg mamáméknak, és nehogy hívjuk a pszichiátriát, mert ott úgysem segítenek neki- és ha hívtuk volna is, nagymamám kiszedte volna onnan, és megint hazajött volna a nyakunkra(vagyis finoman azt hozta a tudtunkra, hogy mi kötelesek vagyunk elviselni a hisztijét)

Idegroncsot csinált mindenkiből a családban, 10 centis lakkozott magassarkúban és háziköntösben járkált a házban és nézte magát a tükörben, hónapokig nem dolgozott, és addig hisztizett amíg már nem bírtuk, és meg nem kapta az autóját(hiába mondtuk, hogy jelenleg nincs pénz, figyelmen kívül hagyta. végül csak nehezen szedtük össze rá a pénzt.

Végül mamám is megsokallta, hogy miket csinál anyám, és először életében veszekedésbe is kezdett emiatt anyámmal. Anyám viszont sikoltozott, mint egy őrült, hogy hagyjanak neki békén, és menjenek el a háztól.

Másnap anyám hirtelen helyrejött a "depressziójából", hétkor felkelt, és mindha misem történt volna mosogatott, takarított, dolgozott.

Szeretnék egyetemre menni, szeretnék komoly karriert választani utána. Utálom, hogy tőle függök anyagilag.

Mikor mondtam neki, hogy mik a terveim, egyszerűen csinálta a dolgát a konyhában és rám se nézett, semmibe se vett.

Ha meg beszél velem, akkor mindig lenézően szól hozzám. Azt hiszem nemsokáig bírom..a gyűlölet csak halmozódik bennem és én nemtudom mi lesz ebből.

Nem tudom elfelejteni miket tett velem, egy életre.

Nemsokat hasonlítok rá, esetleg egy pár aprócska arcvonás, de mikor látom ezeket a tükörben, jön, hogy sírjak.

vissza akarom ezt neki adni, akárhogyan is.

17/L