Most rosszul kellene éreznem magam, mert nem megyek segíteni?

Sziasztok!

Nagyon rövid leszek:

A családunk sajnos vagy nem sajnos, de eléggé az a kétszínű mentalitás, mármint, sosem mondják meg egymás szemébe, hogy mit gondolnak, de cserébe megy a jópofi. Itt a család alatt a szüleim és testvéreiket értem.

Nagybáttyámmal nincs túl közeli kapcsolatunk, pontosan azért, mert látja rajtam, hogy nem is próbálok közeledni felé. Egész éven megvagyunk egymás nélkül, egyikünk sem keresi a másikat.

Nade amikor segítség kell, akkor azonnal keres. Ellenben velem, én még akkor sem Őt, mert úgy vagyok vele, hogy ha nem keresem Őt soha, akkor nem fogom magam szembeköpni és akkor keresni, ha kell valami.

Ez mindenkinél így van sajnos, soha senki sem keres, de, ha segíteni kell, akkor azonnal ugornom kell, merthát egy család vagyunk..

Most éppen építkezésben kellene segítenem a nagybáttyámnak. Mint írtam, nincs túl jó kapcsolatunk.

3 hete Ő segített a szüleimnek. Az Ő szemében én egy senki vagyok, aki az edzésen kívül nem ért semmihez. (Nagyon frusztrált, mert elértem olyan dolgokat edzésben, amit Ő 10 évvel ezelőtt nem ért el, így számára minden ember, aki jár edzeni konditerembe, az nem ér semmit)

Nyilván én is segítettem a szüleimnek, de konkrétan egész végig ott volt velem és figyelte mit rontok el. "Ez nem konditerem, nem tudod tartani a kalapácsot sem.." "Lehet, hogy a konditeremben erős vagy, de itt nem."

Szóval ez a tipikus, hogy bármit csinálsz, bárhogy csinálod, bele fog kötni.

Haszontalannak nevezett, de most mégis kéri a segítségem. Nem ironikus?

21 éves vagyok, és most kezdem realizálni, hogy attól, hogy vérszerint családtagom valaki, attól még nem biztos, hogy ne szakíthatnám meg a kapcsolatot bárkivel egyik napról a másikra..

Tényleg olyan a kapcsolatom a család nagy részével, hogy annyit nem érdemlek, hogy a születésnapomon kapjak egy "Boldog születésnapot" szöveget, szóval egyiküknek sem hiányozna a másik.

Mit gondoltok erről? Én vagyok a bunkó, ha mostantól kicsit máshogy viselkedem én is?