Házasságban - egyedül. Elfogadható ez így?

A férjemmel 15 éve házasok vagyunk (fiatalon házasodtunk), van két gyerekünk is (5 és 10 évesek). A párkapcsolatunk sajnos nem kielégítő. Csak úgy vagyunk egymás mellett. Rengeteg, a kapcsolat javítására irányuló próbálkozás (mindkét részről!) után valahol az idők folyamán szép csendesen elfogadtam, hogy magam vagyok, magam boldoguljak. Ezt most lelki értelemben mondom, természetesen, mert persze együtt élünk, ez önmagában jelent némi (gazdasági és egyéb szempontú) egymásra utaltságot. Megvan a magam külön világa, amelyben egész kiegyensúlyozottan megvagyok. Ha jóban vagyunk, ha nem, akkor is, és ez utóbbi elég gyakori. És azt vettem észre, hogy az utóbbi időben egyre kevésbé "érdekel", ha éppen "fasírtban" vagyunk, elvagyok így is, élem az életem, pedig korábban nagyon bántott, lelkileg megviselt egy-egy ilyen "mosolyszünet".

Mi történhetett? Eddig társfüggő voltam és most felnőttem? Vagy csak elfogadtam egy - nem jó - helyzetet? Ezeken gondolkozom. Meg azon a közhelyen, hogy vajon mitől jó egy kapcsolat? Kimondható-e objektíven, hogy jó? Szerintem nem. Egy kapcsolat csakis attól és akkor lehet jó, ha mindkét fél számára az, ha úgy tudunk benne létezni, hogy az mindkettőnk számára minden szempontból kielégítő. Viszont ebben az esetben mondhatjuk-e azt, hogy jó egy olyan kapcsolat, amelyben tulajdonképpen bizonyos igényeimet (pl. sok beszélgetés, jó szex, de bármi behelyettesíthető) már úgy félre tudtam tenni, hogy az nem fáj, számomra elfogadható, azért, mert egy különben élhető - persze nem tökéletes, de létezik olyan egyáltalán? - életet élek, egy hosszú évek során és sok súrlódás árán kialakított, persze kompromisszumos, de alapvetően szeretetre épülő kapcsolatban, amelyben, nem utolsósorban két gyerek is él? Önzőség-e azt mondani, hogy ha nagyon mélyen belegondolok, akkor hiányoznak bizonyos dolgok, amelyeket tudom, hogy a férjemtől nem fogok megkapni, és nem azért, mert nem akarja, hanem mert ő annyira más karakter, hogy nem is értené, illetve nem úgy értené/értelmezné ezeket a dolgokat, ahogyan én (és ebben már teljesen biztos vagyok)?

Csak elviekben - mert úgy gondolom, semmiképpen nem bontanám fel a házasságomat, ennyi "áldozatot" megérdemel - : mi van, ha létezik valaki valahol, akivel a "tökéletes", vagy legalábbis a mostaninál jobb kapcsolatom lenne? Akkor ez, amit most csinálok, "feladás", és hibás vagyok, ha így cselekszem, ha "kihagyom" azt az esetleges illetőt? Vagy az "élhető" alatt csupán azt értem, hogy kényelmes, mert már belekényelmesedtem, mert már megtanultuk egy mást "kezelni" valamilyen szinten, már kialakítottunk egy olyan életformát, ami élhető ugyan, de ugyanakkor be lett áldozva az igazán mély, szoros társkapcsolat? Még csak összehasonlítási alapom sincs igazán, mert fiatalon házasodtam, 2 rövidebb kapcsolatom volt csupán a férjem előtt (már ha ez számít egyáltalán...).

Érdekel, hogy kinek mi a véleménye erről.