Normális dolog, ha félek ilyen helyzetben?

A barátommal az összeköltözésen gondolkodunk. Ő dolgozik, én főiskolán tanulok. Ő a szüleivel lakik, de a helyzet tarthatatlan. Lassan már az egész fizetését elkérik tőle, mondván, hogyha felnevelték, most ideje törlesztenie. Állandóan a szobájában vannak, ha éjszakás, ott is alszanak, mert lusták a saját szobájukban rendet rakni. Ő nagyon szeretne albérletbe költözni. Én abban a városban vagyok kollégista, és azt szeretné, hogy költözzek ki a kollégiumból és költözzünk össze. Én is szeretném ezt, mert végre önálló lehetnék félig-meddig, és ő sem szenvedne a szülei gonoszságától. Viszont két dologtól félek. Egyrészt az én szüleim reakciójától, másrészt attól, hogy havi kb. 170 ezer Ft-ból nem tudnánk megélni albérletben úgy, hogy ne legyen veszekedés azon, hogy miért kell spórolni. Egyikünk sem olyan ember, aki márkás cuccokat vásárolna, vagy étteremben enne minden héten, de mégis félek, hogy nem lesz elég ez a pénz egy normális életszínvonal fenntartásához. Mit tegyek? Minden vágyam, hogy Vele élhessem le az életem, ahogy neki is. És azt is tudom, hogy előbb-utóbb ehhez az kell, hogy összeköltözzünk. De talán egyszerűbb lenne a döntés, ha én is dolgoznék, hiszen akkor jobb anyagi körülmények lennének. Normális, hogy félek? Igazából attól nem tartok, hogy a hétköznapok közénk állnának, ugyanis jelenleg is szinte minden időnket együtt töltjük, és nem büdös nekem a házimunka, sőt a tanulás után, közben legtöbbször még jól is esik. De rettegek a szüleim reakciójától, és a piszkos anyagiaktól. Meg lehet élni egy vidéki nagyvárosban két embernek egy albérletben enni pénzből?