Van, hogy feledni akarunk, de megsem tudunk?

Amit a 22:28-as ír, abban lehet valami! "Az idő begyógyítja" típusú eljárás nekem sosem működött.

Mondjuk emberfüggő a dolog és persze az is lényeges, hogy mi az összeveszés tárgya.

Például én abszolút nem vagyok haragtartó, semmi tüske nem maradt bennem sose. Szeretem ott helyben megbeszélni a dolgokat és kibékülni. Persze ez ritkán megy, ha a másik nem ilyen.

Egyik hosszú kapcsolatomat ezért fejeztem be, és eszem ágában sincs visszacsinálni.

Legtöbb dologban én alkalmazkodtam, de néha ragaszkodtam ehhez-ahhoz, akkor meg már jött a veszekedés... Magyarázok neki, hiába, se hall se lát, viszont 2 hét múlva elfelejti. Én viszont nem csinálhattam meg amit szerettem volna, vagy pedig rossz kedvvel a vita után. Tehát 2 hét múlva még bennem van, hogy nem beszéltük meg, azaz rövidtávú tüskéket tudok érezni. Ha ez 1-2szer előfordul, az nem baj, mert több hét után meg én is elfelejtem. Na de ha rendszeres, hogy mindig elnyomnak...

Azt azért nem tűröm. És nálunk ez volt. Már emlékeztetőket írtam magamnak, hogy nehogy még egyszer megbocsássak a fickónak. Aztán szépen befejeztem vele.

Ő akkor kezdett felébredni, de én már nem tudok belé szerelmes lenni úgyhogy ennyi. Nem haragszom rá, mindent megbocsájtottam neki, beszélünk is néha, de szorosabb kapcsolatról ne is álmodjon...

Amit én nem tudok felejteni, azok a reménytelen szerelmek... éven túliak is vannak, azt hiszem orvosi eset vagyok. :-)

Úgyhogy

Pontosan ilyen helyzetben voltam, mint Te. Mondogattam, hogy megbocsájtottam, védtem magamban a másikat, mentegettem, de ezek csak szavak voltak, a lelkem akkora sebet kapott, hogy képtelen voltam a kapcsolatot folytatni. Egy idő után a testem is belebetegedett a lelki gyötrődésbe, mérlegre kellett tennem a dolgokat.

Rá kellett jönnöm, hogy soha nem lesz már közöttünk harmonikus a kapcsolat, valami végleg elromlott a mélyben. Vettem egy óriási levegőt és iszonyú fájdalommal, de lezártam kettőnk dolgát. Az elején pokolian hiányzott a másik, minden pillanatban vissza csináltam volna, de most már tudom, jól döntöttem. Még idő kell, hogy teljesen talpra álljak.

Tudom, hogy valamilyen szinten mindig fájni fog, bennem lesz, de ezerszer jobb, mint gyötrődni mellette. Így legalább van esélyem egy új életre.