Elhunyt szerettünk után, így érzünk?

papám 2 éve hunyt el, és még mindig úgy érzem, mintha ez csak álom lenne, és bármikor találkozhatnánk...mintha csak elutazott volna.

pár pillanat van, mikor rádöbbenek, h nincs már többé, és elfog a szomorúság...de utána újra elkap ez az álomszerű érzés.

nekem 4hoja halt meg rokonom, és elég sürün jut eszembe, h nincs, és h milyen volt, amikor volt...

férjével 42évet volt együtt, és bele sem tok gondolni, h ,ilyen szar lehet neki, ha nekem is hiányzik, pedig nem találkoztunk sűrűn sajna mert messze laktak...

szal a lényeg, h nekem is egy álom, h nincs, és állandoan azt várom h találkozunk...

sőt azt álmondtam minap, h él...:'(

nagyon szomorú!!!!!:'(

Én is ennyi idősen vesztettem el az anyukámat. De nekem ez az álom-érzés nem annyira hozzá kötődik, hanem az öcsémhez, aki 20 évesen halt meg. És az első igazi nagy szerelmi csalódásomhoz. Mivel a 2 nagyjából egy időszakban szakadt rám, én akkor kerültem egy ilyen leszedált állapotba.

Emlékszem, sokszor kiestek idők, pedig nem szedtem semmi nyugtatót. Bementem a fürdőszobába, majd azt vettem észre hogy megfürödtem és nem emlékeztem, mi történt közben. Felszálltam a buszra és a következő pillanatban leszálltam és közben el kellett telnie fél órának, de nekem az az idő is eltűnt nyomtalanul. Így teltek, múltak el napok, hetek és évek. Azt hiszem olyan 2 év telt el, mire elkezdtem újra élni. Még egy fontos tünetem volt: nem tudtam sírni. Mire a tesóm meghalt, nem voltam hajlandó sírni már. Addigra már Mama is elment rákban, a szerelmem is elveszett, nem sírtam már rég. Nem sírtam a tesóm halálhírére se, csak irtózatos gyűlölet ébredt bennem az Odaföntlévő iránt. Mintha megfogadtam volna, hogy több könnyet nem okoz nekem senki. De nem volt jó. Nagyjából 6-7 évig nem sírtam egyáltalán. Amikor először sírtam újra, az boldogságomban volt.

A gyászt mindenki másként dolgoza fel ha a neked megkönyebbülés a dolog ez a helyes irály.

Ez nem rossz vagy jó.

Nekem most január 8-án halt meg mamám. Én még mai napig nem fogtam azt fel igazán, hogy ő már nincs többé. Van hogy felkelek, gondolkozok mit csináljak egész nap és eszembejut, hogy menni kéne hozzá. Utána jut eszembe, hogy már nem tudok. :S Eddig az ő halálát viselem a legrosszabbul. A többieknél még kicsi voltam így nem értettem mi zajlik le körülöttem. Mamámnál meg 5hetet végig kellett néznem hogy lélegeztetőn van stb. Ő állt a legközelebb hozzám a családból.

Nem tudom mikorra tudom ezt elfogadni, csak annyit tudok, hogy az még nem most lesz. :S

Nekem is álomszerű volt az elején, nem tudtam egyszerűen elhinni azt, hogy az életem hátralévő részét nélküle kell éljem.

Nekem 6 éve halt meg édesanyám viszont bevallom ma már szinte el se tudnám képzelni az életem, ha itt lenne ő is. Engem mostanában az üresség érzete ragad magával. Rettentően hiányzik persze,csak valahogy nem tudom milyen is lenne, ha élne. Annyira más lenne az életem. Lehet ez az érzés azért van, mert egyre kevesebb vele kapcsolatos dologra emlékszem, hisz akkor még gyerek voltam :(.