Nyolc hónapos terhes vagyok és a férjemmel folyamatosan veszekszünk. Mit tehetnék?

Klasszikus probléma: az asszony gyereket nevel, a férj dolgozik, és a fennmaradó időben a férj a hobbijának él, míg az asszony elhanyagolva érzi magát. Nem egyszerű, mert mindkét felet meg lehet érteni. A férj:

Egész nap robotol, és amikor végre hazaesik este 7-8-ra, akkor szeretne azzal foglalkozni, ami pihenteti, kikapcsolja. Ez legtöbbször nem az asszony. Az asszony: Házimunkát végez, gyereket nevel, és unatkozik. Ha hazajön a férj, akkor a kis szabadidőben vele szeretne lenni. Mindkét álláspont megérthető, csak nem találkoznak. Kompromisszumot nehéz kötni, mert túl kevés az idő a hazaérkezés, és a lefekvés között. Meg kell próbálni, de a feleség is legyen türelmes. Ha a férj mindig letolást kap, hogy nem tölt vele elég időt, akkor még jobban el fog távolodni, hiszen senki sem akar veszekedni egy átdolgozott nap után.

Egyébként nálunk éppen ugyanez a sztori:

Én vagyok a lusta férj, aki a hobbijának él a hétvégén ahelyett, hogy egész nap a feleségével lenne. A feleségemnek viszont annyiból áll az együttlét, hogy fekszünk az ágyon és tévézünk. Halálra unom magam közben, és arra gondolok, mi mindent csinálhatnék akkor épp, ami őt halálosan nem érdekli. Néha bizony az ilyen fokú egyet nem értés azt sugallja, hogy talán jobb elválni.

És biztos hogy csak elkényelmesedett, vagy esetleg Te is aktívan tettél azért, hogy ilyen legyen? Könnyű mindig a másikban keresni a hibát, miközben elfelejted, hogy TE is részese vagy ennek a kapcsolatnak, TE is éppúgy felelős vagy a kialakult helyzetért. Miért kell mindig a másikra mutogatni? Hiába oltasz le olyan embereket, akik nem Téged támogatnak, babusgatnak. Én elvált ember vagyok, az exem hapsizni járt, engem nem engedett közel magához, miközben mindent igyekeztem megtenni érte, a gyereket nevelni, takarítani, segíteni, amíg ő szórakozni, tanulni járt... De így utólag visszagondolva, igyenis felelős vagyok azért, hogy ő így viselkedett velem, és nem voltam jó neki, akárhogy akartam!!!! Igen aktívan tettem (ill. nem tettem) azért, hogy semmibe nézzen. ÉN hagytam felborulni azt a bizonyos férfi-nő viszonyt, és hagytam elkényelmesedni, meg azt hogy papucsnak nézzen.

Ahelyett hogy másokat frusztráltnak nevezel, gondolkodj el azon egyszer egyedüllétedben, hogy miért ilyen!

Képzeld, a mostani párommal én is pont ilyen vagyok, pedig az alaptermészetem nem ez. De soha nem volt jó neki az, ha próbáltam neki segíteni. Az ideje, módja, mennyisége, időpontja... Teljesen mindegy, mindenbe képes volt belekötni, ellökni magától ahelyett, hogy értékelte volna a segítségemet. Sokkal egyszerűbb, vagy lelkileg jobb érzés volt neki kritizálni, mint egy köszönömöt odalökni. Pedig nem vagyok béna a házimunkában, volt hogy hónapokig magamat tartottam el, és ragyogott a lakás mindig! Ne úgy képzelj el, hogy mosogazűtáskor az edények 20%-át összetöröm, a 40%-át koszosan hagyom, stb... És ma már nem is izgatom magam, ha valamit egyedül kell megcsinálnia. Foglalkozok a saját kis dolgaimmal, mert így még jobban békénhagy, mintha segítenék. Másrészt nem megyek bele mégegyszer olyanba, hogy töröm magam azért, hogy cserébe kihasználhassanak. Akkor inkább lusta dög legyek a szemébe, mint papucs!!! Közben pedig várom a nyarat, hogy az idényjellegű másodállás beinduljon, hogy minél kevesebbet kelljen otthon lennem, és a szúrós tekinteteket elviselni.... Szóval gondolkodj a saját dolgaidon is...

Sosem felejtem el, 7 hónapos terhes lehettem... Alig tudtam már mozogni, mindenem ödémás volt, a gyermek hatalmas, ennek ellenére a szülés napjáig dolgoztam! Lementünk a hétvégi házba, leültem a teraszon, mert állni sem tudtam sokáig. A férjem elkezdett pakolni a szerszámosban, mikor mosolyogva mondtam neki, hogy Előveszed a fűnyírót, hogy letolhassam a füvet? (Ugyanis én szoktam)Erre ő csípőre tett kézzel elkezdett ordítani a gyep közepén, hogy az ő családjában az a szokás, hogy aki dolgozni akar valamilyen szerszámmal az előveszi, és ha végzett el is rakja. Mondjam, hogy mindjárt nem voltam fáradt én sem?

Viccen kívül fél kézzel kirántottam a fűnyírót a kamrából, letoltama füvet (nem kevés m2) fél óra alatt, és vissza is tettem pedig nem volt könnyű. Az ideg olyan szinten dolgozott bennem, hogy amikor elmentem mellette szabályosan félreugrott. Ott helyben tudtam volna agyoncsapni. Nekem is mondták sokan, hogy elhagyom magam, azért mozgok ilyen nehezen. MIkor a dokim ezt meghallotta, javasolta, hogy náluk van egy olyan szokás, hogy az apukákra adnak súllyal megpakolt ruhát, és abban sétáltatják. Attól függően, mekkora a babájuk. Mondta, nyugodtan hozzam el a férjemet, hogy viselje egy kicsit ezt a plussz terhet. Persze nem vállalta. Azóta el is váltunk. Mindenesetre nem tartom magam egy nyivákmancinak, de a második terhességem 36 évesen már nagyon megviselt. És igen, jól jött volna egy kis segítség, és kevesebb bunkóság.

Persze biztosan nem minden férfi ilyen.

Ja, és még valami...

Az első terhességem problémamentes volt. Akkor el sem tudtam képzelni sok nő miért nyavajog ennyit. Ma már tudom, és megértem.

Nem olvastam végig.

Figyi. Szerintem egy nyugodtabb pillanatotokban mondd ezt.

Tudod drága férjecském, tudom, hogy elviselhetetlennek tűnök, és semmi sem jó. Hát nézz már rám, eltudod képzelni hgoy érzem magam. Minden terhesség más, most ez ilyen nehézkes, de nemsokára vége lesz, tarts már ki mellettem bazze ;-) utána minden a régi lesz nyugi !

Persze nem tudom mi egyéb problémátok van még esetleg, de ez most ilyen nehéz időszak értesd meg vele, és főleg azt, hogy tudod, hogy neki most nem a legjobb, ő legyen kihangsúlyozva, csak picit azért magad is tedd oda, hogy neked sem jó így érezned magad, hát neked sem jó, hogy semmi sem jó ...

Sok sikert !