Hogy lehet ezt elviselni?

Nekem anyám öngyilkos lett mikor apám meghalt.

A mai napig azon töröm a fejem, hogy, hogy lehetett anyám ennyire önző, hogy belefulladt a saját bánatában és arra nem gondolt, hogy velem mi lesz.

Sokszor eszembe jut ha valami akadályba ütközök, hogy milyen könnyű is, egy pillanat alatt véget vetni az életednek.

De ahhoz sokkal nagyobb bátorság kell, hogy élj.

Én eléggé gyökértelennek érzem magam, mert a családom többi tagjával addig sem volt jó a kapcsolatom. S bár befogadtak, így intézetbe nem kerültem, de azt ami vagyok, és amit elértem mindent magamnak köszönhetek. 17 évesen a párom szüleihez költöztem, ők egyengettek minket ameddig elvégeztük a főiskolát. Most saját családot akarunk alapítani. Ehhez ezerszer több erő kell, mint kötni egy kötelet, és a nyakadra hurkolni, majd leugrani a székről,és hagyni hogy a 6 éves lányod és a szomszéd kislány találjanak rád.

Hát, én teljesen gyökértelen lettem...

Amikor apukám meghalt (13 éves koromban), anyám teljesen meghülyült, és rendesen elidegenedtünk egymástól. Már közel egy éve voltunk együtt a párommal, mire elmondtam neki - így is én voltam a ribanc, mert nem értem minden nap időben haza.

Nem akart egyáltalán elengedni sehova, állandóan veszekedtük, én pedig - 20 éves fejjel - "lázadozni" kezdtem... tehát egyre több napot töltöttem a párommal, és családjával, nem vettem fel a telefont, nem válaszoltam az smsekre. Végül anyám üzent, hogy vagy hazamegyek és nem jövök többet, vagy maradjak itt.

Anyósom megtudta a dolgot, és megkért hogy maradjak :) Egy ideig anyám helyett is anyám volt, de aztán vele is eltávolodtunk egymástól. Ebben jó szerepe volt apósomnak, és a rokonoknak akik féltékenységből tömték mindennel a fejét. Időközben anyám is az összes rokont, ismerősöket, a testvéreimet ellenem fordította. A barátaimmal is jobbára megszakadtak a kapcsolataim.

Kaptam egy kis idegösszeomlást, összezuhantam. A párom persze támogatott - és még most is - lelkileg, de egyszerűen nem volt elég. Súlyos depressziós lettem.

Azóta önerőből összevakartam magam valahogy, de már nem bízom rajta kívül az emberekben,és vele is valahogy barátibb a kapcsolatom, de érzem, hogy csak a depresszió miatt :/ Meg persze az ideg, mert apósom minden nap megtalálja a módját hogy felidegesítsen valamivel, amit persze magamba kell fojtanom. Hál' Istennek pár hónap múlva kiköltözünk egy kis fészekbe itt a telken, és nyugtom lesz mindenkitől egy darabig. Aztán minél előbb költözünk, és elfelejthetem ezt az egészet :)

De összefoglalva akkor sem bántam meg a döntésemet, csak hülye voltam, hogy nem figyeltem apósom ténykedésére... sajnos jól megjátszotta magát előttem. :(