Hogyan éljem ezt túl?

Kérdező és sorstársai!

Tudom, hogy most nagyon nehéz nektek, de tényleg van kiút!

Majdnem két éve ugyanez megesett velem is. Az én volt barátom is sírt, mondta hogy nagyon szeret, meg talán egyszer még újra együtt leszünk. Nekem az első három hónap maga volt a pokol. Én is azt kérdeztem, tényleg jobb lesz-e később. Nekem a zenehallgatás, a barátok, meg a macskám segített nagyon sokat. Végleg akkor dolgoztam fel, amikor a húgom fényképen megmutatta egy külföldi ismerősét, aki irtó helyes volt, és megígérte, ha Magyarországra jön, bemutatja. Végül erre nem került sor, de rajtam a puszta létezése is sokat segített. Aztán gyökeresen megváltozott az életem, kezdett minden jóra fordulni, kijutottam külföldre ( már régóta terveztem) aztán visszajöttem, és új egyetemre mentem. Abban a városban ismertem meg a jelenlegi páromat, akitől mindent megkapok amit az extől nem.

Én ugyanúgy sírtam, ugyanúgy reménykedtem, hogy újrakezdjük. Ma meg már nem értem miért voltam érte annyira oda, és ha most jönne vissza hozzám, már nem akarnám, akkor sem ha egyedülálló lennék. Nem haragszom rá, csak végleg túlléptem rajta. Remélem az én történetem erőt ad nektek.

27/N

Kedves szenvedő lányok! Nekem egy praktikus tanácsom van, ami hasonló helyzetben bejött a lányomnak is, és bár nem a saját tudományom, ennél jobbat nem tudok javasolni.

A koplalva, fekve zokogás a lehető legrosszabb megoldás, eltekintve attól az apró haszontól, hogy az ember szinte észrevétlenül lead néhány kilót.

Az ilyen nagy drámákat úgy kell túlélni, ahogy a szenvedélybetegek az elvonókúrát. Ugyanolyan iszonyatosan sz@r is lesz. Az elején.

Tudatosítani kell magatokban, hogy ennek a kapcsolatnak vége. Az életnek viszont még nincs.

24 órát kell kibírni, hogy ne hívd, ne írj neki, ne olvasgasd a korábbi üzeneteit, leveleit, ne nézegesd a képeit sem papíralapon, sem monitoron. Ne ellenőrizd naponta százszor, hogy mit ír ki a közösségi oldalaira, és töröld, vagy tiltsd le msn-en. A barátnőidet pedig kérd meg, hogy ne beszélgessenek róla veled. Ha teljesen gépiesen is, de végezd el a napi feladataidat, hogy kénytelen légy mással is foglalkozni, mint a fájdalmaddal.

Ha eltelt az "elvonókúra" első 24 órája, megdícséreheted magad a kitartásodért, még akkor is, ha utána sírva alszol el.

És megint csak 24 órát határozz el; újra csak ennyit kell kibírnod, ugyanígy. Az első hét végére, még nem lesz sokkal jobb, de már nem sírva alszol majd el.

Aztán elmúlik a 2., 3., hét.

És egyszer csak eszedbe jut, hogy ezer éve nem csaptatok egy igazi csajos estét a barátnőkkel, szörnyen néz ki a hajad, el kéne menni velük a strandra, mert csokibarnán sokkal jobban nézel ki, és...

És lassan, gyógyulni kezdesz.:-)))

Szerintem ilyenkor az önsajnálat miatt borul ki az ember. Nem is biztos, hogy azt a pasit sajnáljuk annyira, hanem a megszokott helyet, hétköznapokat. Azt, hogy elvárt dolog egy huszonévestől, hogy kapcsolata legyen és ennek a társadalmi elvárásnak újra nem felelünk meg.

Az embernek biztonságot ad, ha valaki ott van az oldalán. Ilyenkor nevessük ki magunkat, hogy ebben a pasiban bíztunk?

Szerintem az billenthet ki a fájdalomból (ugyanúgy, mint a halált, a szkítást is meg kell gyászolni, túl kell tenni magunkat), ha azt mérlegeljük, mi az, amit nem tehettünk meg a volt párunk oldalán. Mint ahogy pl. az előttem szóló is írta, hogy már régóta akart külföldre menni. De lehet ez egy hobbi, barátnőzés vagy strand is. Ha mérlegel az ember, akkor kiderül, mennyire úzsba is volt kötve!

Engem is az lendített át egyébként, amikor a nővérem megkérdezte, hogy lenne-e kedvem elmenni vele délután szórakozni, majdnem lekéstük a buszt, de a programnál találkoztam egy régi ismerősömmel ...

először is: BARÁTOK

legyél velük, amennyit csak tudsz! menjetek el mindenfelé szervezzetek programokat. sokkal többet segít mint gondolnád!