Igaza lehet? Tudom hogy jót akar, de nem értek vele egyet.

Párommal, akit lassanként már a Nagy Ő-nek hiszek, családlátogatáson voltunk egész hétvégén nálunk. Nagyon pozitívan sült el minden.

Mégis, mikor ma beszélgettem anyukámmal, nagyon lehordott. Az egész családom be van rezelve hogy én most majd jól "elhülyéskedem" ezt a komoly kapcsolatot - ez nagyon megrendített.

Évek óta dolgozok a suli mellett, igyekszem szüleim válláról az én anyagi terhem levenni, nem vagyok egy komolytalan huszonéves, mindenki érett, felvilágosult hölgynek (igen, mert adok is magamra) ismer. Pár párkapcsolaton túl vagyok, de általában nem miattam értek véget, pedig mindig kedves, megértő voltam, legtöbbször hiába (a rossz választás átka).

Párom ezekben a tekintetekben (meló-előző kapcsolatok) ugyanilyen, ezért is örülünk, hogy megtaláltuk egymást. Már kapcsolatunk legelején mondta, hogy nagyon érett vagyok a koromhoz képest. Őszinték vagyunk egymással, ha valami nem tetszik vagy bántó, azonnal megmondjuk, és nagyon toleránsak is vagyunk egymással.

Anyukám mégis olyanokat olvasott a fejemre, hogy miért lát engem reggel gyűrötten a párom (teszem hozzá egy ágyban alszunk...), ne flangáljak a srác előtt melltartóban (épp csak átvettem egy felsőt) mert nem leszek többé izgi mint nő, ha bármikor láthat fehérneműben, meg egyáltalán, mindig bűbájos legyek és engedő, mindig nyeljem le a rossz hangulatom. A minap mikor fájt a fejem, mondtam páromnak, lefekszem fél órára, erre anyum kibukott, hogy ne hisztizzek (szokása nem megérteni mikor rosszul vagyok vagy megbánt) és legyek párommal...

Én természetesen szeretem, becsülöm és tisztelem párom, sokszor mondom neki. Találkozásaink 80%-nál nálam bűbájosabb, kedvesebb, elnézőbb (kedvesemnek is vannak rossz napjai, de kinek nem?) barátnőt nem is lehetne találni. Természetesen a párom is figyelmes, bocsánatot kér, stb. nincs velünk semmi baj.

De én anyukám hozzáállását nem tudom elfogadni. Nem játékbaba vagyok aki mindig tökéletes és mindig arra figyel hogy "jaj most mit kéne tennem hogy kívánatos maradjak?". Nem tudnék ilyen stresszben élni. Nem érzem úgy sem hogy el kéne nyomnom, ha igazán mély keserűség árad szét bennem. Összeköltözni tervezünk, nem akarom hogy páromban álomkép éljen rólam, amit anyum formázott tetszése szerint.

Arra is gondoltam, hogy a családom engem még mindig gyereknek tekint (én vagyok a legkisebb), és régi hisztijeim rávetíti a jelenre és a kapcsolatra. Most viszont a látogatás alkalmával új belekötnivalót is talált anyum... Tudom, jót akar, de ezt már napok óta hallgatom és elegem van belőle.

Mit gondoltok, igaza van? Ennyire fontos mindig a topon lenni, odafigyelni ezekre, görcsölni rajtuk?