Elvesztettem kislányomat 37. hetesen köldökzsinór csomó miatt. Van két nagylányom, Ő közös baba lett volna jelenlegi férjemmel. Nehezen éljük meg. Ha valaki átélt hasonló helyzetet, válaszoljon, hogyan tudom ezt kicsit is "könnyebben" feldolgozni?

Én csak úgy tudtam magamban elrendezni/túlélni, hogy igenis beszéltem róla, kiírtam, kisírtam magamból mert ezt meg kell élni.

Annál rosszabb lesz később ha most elfojtod az érzelmeid. Az érzéseknek ki kell törniük, szabadjára kell engedni, különben az elfojtástól még akár meg is betegedhetsz.

Én nem tomboltam, nem törtem, nem zúztam, csak itthon sírtam amikor senki sem látott.

Vagy volt hogy késő este fuldokolva a sírástól átmentem egy másik szobába, nehogy a párom felébresszem. De ő megérezte hogy nem fekszem ott mellette és utánam jött, aztán mindkettőnkből előtört és együtt zokogtunk.

Azt mondják a közhelyek az élet megy tovább... Igen ám! De nekem meg kellett tanulnom, hogy hogyan is megy tovább... Amikor már élettelenül fogtam a kisfiamat a karjaimban, az cikázott a fejemben hogy mi lesz? meg akartam neki mutatni tavasszal a nyíló virágokat és hogy érezze az illatukat, mekkorákat sétáltam volna vele, mesélni szerettem volna neki, nyáron pancsolni, kisállatokat nézni, ősszel hogy tetszene neki a gesztenye gyűjtés és a kirándulásaink, télen a hó, mekkorákat szánkóznánk hogy élvezné... És ezt hogy? És kinek mutassam és tanítsam meg? és egyáltalán hogy mehet tovább nélküle az élet??? Hogy kelhet fel a nap és hogy süthet a nap??

Édes istenem emlékszem hogy utáltam a napsütést, mert akkor tele volt az utca, a tér kisbabákkal, kismamákkal... Azt szerettem ha szakad az eső, ha be volt borulva, ha villámlott, dörgött.... Épp mint a lelkiállapotom, bennem is vihar dúlt.. óriási vihar.

Nagyon-nagyon sajnálom, ami történt Veled. Nem állítom, hogy átérzem a fájdalmadat, mert tudom, hogy ez egy akkora szomorúság, amit el sem tudok képzelni.

Csak arra szeretnék reagálni, hogy jó-e, hogy ennyit foglalkozol vele. Még csak 3 hete történt, foglalkoznod KELL vele! Nem tehetsz úgy, mintha mi se történt volna, mert történt. Konkrétan a világ legnagyobb tragédiája, ami létezhet.

Én is azt javaslom, hogy keress sorstársakat az Interneten vagy személyesen, már az nagy segítség, ha tudod, hogy nem vagy egyedül. Közhelynek tűnik, hogy a megosztott bánat fél bánat, pedig igaz.

Jobbulást kívánok Neked, és mindenkinek, akit ilyen csapás ért.

Családi tapasztalatot tudok csak írni, és nem biztos, hogy mindenkinek tetszeni fog. Az öcsém 7 éves korában halt meg, rákos volt. Anyu 1 évig szinte csak a kórházban volt vele, és végig kellett néznie a szenvedéseit. Az orvosok végül mondták, hogy már nincs remény, a kezei közt halt meg. Én is kicsi voltam még, nem tudom pontosan mikor tette túl magát rajta, de egyedülállóként annyi más gondja volt, hogy számára az élet ment tovább. Biztos gondol rá most is, de szerintem pár év után teljesen túltette magát rajta. Ő is elment pszichológushoz, de azért, mert bár nagyon fájt neki a veszteség, megkönnyebbülést érzett, és azt hitte, hogy ez rossz. A szakember viszont azt mondta, hogy ez is természetes. Nagyon nehéz volt néznie a szenvedéseit, és belőle is sok időt, energiát és pénzt kivett, és nem volt javulás. Ő úgy fogta fel, hogy legalább már nem szenved többet. Továbbá ott volt még neki 2 gyerek, akinek teljes anyára volt szüksége, és akiket hanyagolt ez idő alatt, így emiatt sem temetkezett a fájdalomba.

A Te fájdalmad még nagyon friss, és hagyni kell az érzéseket előjönni, hogy később el tudjanak múlni. Biztos örök nyom az emberben, de nem bűn túllépni rajta. Ő se kívánná, hogy emiatt egész életeden át szenvedj. Én hiszek benne, hogy a lélek tovább él, és egyszer mind találkozunk az elvesztett szeretteinkkel, akik figyelnek, és várni fognak minket. Nem vagyok vallásos, ennek ellenére is ezt hiszem, és így sokkal könnyebb elfogadni az elfogadhatatlant. Most még biztos jót tesz a fórum, de szabadulni kell tőle. Anyu 2-3 évig még vitt be a kórházba, ahol az öcsém feküdt karácsonykor édességeket a többi gyereknek, de rájött, hogy meg kell szabadulnia a fájó emlékektől, és egy idő után már nem érezte szükségét.

Nagyon sajnálom ami történt. Tartsatok össze a szeretteiddel.

Nem mondtam, hogy hamar túltette magát, ezt legalább is nem hetekben értettem. 3 évig még vitt a kórházba karácsonykor ezt-azt a gyerekeknek. Anyu nagyon kemény nő, a jég hátán is megélne, a férje is meghalt, és még harminc akárhányévesen is járt discoba. Persze hogy nem felejtette el, de ő azt mondja, hogy az élet megy tovább. Temetőbe is kb. évi 2-3szor járunk. Sírás nélkül tudunk beszélni a történtekről, de hozzáteszem, hogy ennek már vagy 20 éve. A szüleink halálán is túl kell tennünk magunkat egyszer, ha bekövetkezik. Egy életet nem lehet úgy boldogan leélni, ha hosszú évekig azzal kínozzuk magunkat, hogy mi lett volna ha. Pláne ha ott van mellette még 2 gyerek.

A pénz része...privátban már megírtam, az öcsém nem sokkal azután halt meg, hogy anyu megözvegyült, és hátra maradt egy félkész ház, amit építettünk, vele a hitel, és egy pár hónapos csecsemő. Nem tehette meg, hogy összeomlik, és a sok tennivaló szerintem le is foglalta a gondolatait. Gyes-en volt a tesómmal a kemoterápiák alatt. Mindent megadott anyagilag az öcsémnek, amit csak lehetett. Nem mondott le róla. Az orvosok mondták, hogy már nem érdemes még egyet elkezdeni, és kénytelen volt beletörődni. Gyerekeknél gyorsabb a sejtszaporodás, így sajnos a káros sejtek is gyorsabban terjednek. Mivel már régen történt, és kevés volt az emlék, azok is egyre inkább fakulnak, a család élete pedig közben ment tovább.

"Most még biztos jót tesz a fórum, de szabadulni kell tőle."

Én sem akarlak megbántani, de amit te nem érzel át édesanyaként azt inkább ne tanácsold. Én lassan 3 éve vagyok fórumtag, és nem panaszkodni és sírni-ríni járok oda folyamatosan. IGAZ BARÁTNŐIM lettek ott, akikkel egymásban tartjuk a lelket ha kicsit padlón van, de együtt örülünk és együtt sírunk-nevetünk a boldogságtól ha valakinek sikerül teherbe esnie, kisbabát szülnie. Segítünk a másikon bármiről legyen szó!

És igen, ki merem jelenteni hogy IGAZ BARÁTNŐK mert még félszavakból is megértjük egymást.

De nem tisztem és nem is akarok senkit meggyőzni nekünk mennyire fontos ez a fórum. Csak azt szerettem volna ha látod ezt az oldalt is. Mert az ember egy ilyen helyzetben a legelején teljesen el van keseredve, nem találja a kivezető utat, a családtagok csak azt szajkózzák hogy túl kell lépni.. lesz másik stb. fogalmuk sincs róla hogy ezek azok a mondatok amiket egy gyermekét elvesztett szülő soha-de soha nem akar hallani és a pokolba kívánja az illetőt (persze a rokon se rosszindulatból mondja.. csak mondani akar valamit.. csak épp nem jól sül el..). Nekem van egy nagyon jó barátnőm de amikor megtörtént a tragédia bújkáltam előle, nem akartam találkozni, semmit sem csak hogy békén hagyjanak. Neki később sem tudtam megnyílni, hiába mondtam és sírtam el neki később hogy mennyire hiányzik stb. Hallani hallotta és láttam hogy sajnál de nem tudott segíteni. Pedig akkor annyira kellett hogy valakibe tudjak kapaszkodni, hogy erőt merítsek valakiből, mint egy fuldoklónak a mentőmellény. De nem akartam állandóan az én bajommal "nyaggatni" a barátnőm. Neki is voltak gondjai-- férfi ügy, ami pedig engem totál nem érdekelt. Úgy éreztem a család is szinte elvárja tőlem hogy jól legyek. De nem ment. És rátaláltam a fórumra ahol sorstársak vannak, ők nem javasolták hogy felejtsem el, tegyem túl magam rajta, lesz másik, ha meghalt biztos beteg is lett volna, vagy jobb ez így (na ez a mondat amiért a mai napig ugrok) stb. Nem, nekik nem voltam fárasztó hogy 256.-szor írtam le és sírtam ki a bánatom! Mert tudták, ők is átélték! Ők adtak tanácsot, és láttam ha ők már "kitaposták előttem az utat", tudják miről beszélnek, akkor valóban eljutok majd arra a pontra amikor úgy érzem megtanultam ezzel a fájdalommal együttélni. És senki kívülálló már nem látja rajtam milyen borzalmakon mentem keresztül. Már nem sírok ha meglátok egy babát,vagy aki kisfiammal egykorút lenne.. ránézek szomorú szívvel konstatálom hogy biztos az enyém is ezt csinálná és megyek tovább...

Tehát ennyi erővel rám is lehetne mondani hogy jé túltette magát ő már....pedig nem, ezen soha nem teszem túl magát egy édesanya. Csak egy idő múlva a lelkem erősödött, és másnak nem is kell tudnia mi dúl bennem.

A fórumon a lányok abban is tudtak segíteni hogy ne hagyjam annyiban a dolgot és vizsgáltassuk ki magunkat a párommal, ők segítettek merre induljunk, kihez menjünk akiben valóban meg lehet bízni mert lelkiismeretes doki. Egyébként érdekes hogy akkor az én orvosomnak eszébe sem jutott semmiféle vizsgálatot elvégeztetni rajtam, de amikor kész tényekkel álltam elé hogy ezt ezért akarom azt azért akarom elvégeztetni... helyeselt és így kerültem olyan vizsgálatok alá amik orvosi beutaló nélkül 50 ezerbe kerültek volna.

Szóval nem csak segít a fórum, hanem valóban kézzelfogható tanácsot is kapunk egymástól. Egy kisebb család. Akiktől én nem tudok és nem is akarok szabadulni!