Normális, ha a barátomra apámként is nézek és nélküle semminek nem érzem magam?

Szia én tíz évet voltam egy ilyen pasi mellett, gyereket is szültem neki. MOst 29 éves vagyok, és már elegem lett az alárendelt szerepből, így harminc felé már azt várnám el, hogy egyenrangúként kezeljenek, nem pedig azt, hogy az utamat egyengessék, és abba is beleszóljanak, mit hogyan csinálok, mert őszerinte úgy jobb...

Kiléptem, mert nem voltam boldog, és most itt vagyok kicsi óvodás gyerekkel, egyedülálló anyukaként. Nem egyszerű...

Szerintem keress egy korban jobban hozzád illőt, aki nem oltalmat nyújt, hanem az egyenrengú TÁRSad.

Ebben a helyzetben ez a normális. Ez olyan, mintha egy 40 kilós lány azt kérdezné, normális-e hogy egy 99 kis barátnője mellett ő olyan kis törékenynek is picinek hiszi magát.

Valamilyen szinten egyébként minden nő a párját érzi a "másik felének" de nálad ez kiegészül azzal, hogy te épphogy felnőttél, ő pedig már lassan idősödik, azaz valóban a kapcsolatotokban ő a meghatározóbb, a "mentor", lelki értelemben.

Az, hogy ez jó-e egy lánynak vagy sem, egyéni szubjektív döntés, ritka, de vannak akik egy életet leélnek így, mert nekik így jó. Más meg azt szereti, ha a párja fiatalabb, mert mellette ő is fiatalabbnak érzi magát (pl. amikor a 40-es nők huszonéves srácokkal járnak). Neked kell tudnod, megfelel-e ez az életforma neked. Ha igen, tojd le a külvilágot. Ám ha vacillálsz, meg agyalsz rajta, idővel el fog hatalmasodni az érzés, hogy ő több nálad, felsőbb rendű, mert idősebb és bölcsebb, és óv és oltalmaz, mint egy kismadarat, az viszont már az önbecsülésedre mehet rá.