Mit tegyek? Nem bírom már!

Elég problémás tinédzser korom volt, én voltam a közutálat tárgya, mert csöndes kicsit magamnak való voltam. Ez kezdődött általános iskola felső tagozatban. Az 5.-6. osztályt még úgy ahogy végigtűrtem, 7.-8.-ban már egyre nehezebb lett. Barátaim nem voltak, 1-2 akadt akik szóba álltak velem, de csak kihasználtak. Egyre többet lógtam, és abban bíztam középiskolában jobb lesz. Nem lett. 9.edikben az első hetekben kezdtek kialakulni a csoportosulások, én egyikbe sem tartoztam, ezért kinéztek maguk közül. 10.edikben kezdtem el lógni, de sikerült átcsúsznom 11edikbe. Akkor kb. fél évig nem jártam be, automatikusan év ismétlés. Ez az osztály sem volt jobb, már egy összeszokott társaság volt, az újat nem fogadták be. Itt is tűrtem egy darabig, hogy folyton egyedül kell lennem majd ismét iskola mellé jártam. Pánik beteg lettem. Otthon hiába sírtam, könyörögtem, hogy írassanak át másik iskolába a válasz mindig az volt, hogy "Tudom, hogy rossz de végig kell csinálni" Jött az utolsó év. Választhattam: vagy otthagyom, vagy magántanulóként leérettségizem. Az utóbbit választottam, 3,5-ös átlaggal el is végeztem. Ezután a szüleim állandóan mondogatták, hogy tanuljam ki a szakmát is, én nem akartam. Csak miattuk kezdtem el. De feladtam, kiiratkoztam, kb. másfél hónapja munkát keresek. Azóta állandóan azt hallgatom apámtól, hogy ingyenélő vagyok, semmi se lesz belőlem, majd mehetek a híd alá. Szerinte én vagyok a család szégyene, mert senkivel sem volt ennyi probléma a családban, mint velem. A másik az, hogy kb. 2 hónapja rászoktam a cigire, ezért is balhézott apám, mert hogy "Jó, hogy kocsmát nem nyitok a házában." Ezen kívül ha elmegyek itthonról a városba vagy valahová, egy idő után hívogat, hogy húzzak haza, ha mondom hogy még fél óra és indulok ordítozni kezd, hogy azt mondta most! Persze megértem, hogy aggódik, hogy hol vagyok és mit csinálok, de ezt el szoktam mondani mielőtt elmegyek. Hozzánk szinte senki nem jöhet, mert hogy "ez az én házam és azt engedem ide akit én akarok!" Eddig két barátomat hoztam haza bemutatni, hogy tudják kivel járok, akkor is egy idő után kihívott a szobámból, hogy most már küldjem haza vagy ő fogja. Apám nem verekszik, inkább lelkileg bánt. Mindig felhozza veszekedés közben, hogy biztosan arra játszok azzal amiket csinálok, hogy egyszer idegében infarktust kapjon. Holott ez egyáltalán nem így van, én csak azt akarom, hogy ne fogjon és ne erőltesse rám az akaratát. Édesanyám megértőbb, de nem mer vitatkozni apámmal. Lehetne lehetőségem elköltözni, de egyszerűen nem visz rá a lelkiismeretem, hogy itt hagyjam őket. Egyszer úgy érzem elég volt máris összeszedem a cuccaimat, másszor pedig, hogy inkább maradok, hátha jobb lesz a helyzet valamivel.

20/L