Mit csináljak ha a baba miatt romlott meg a kapcsolatunk?

"A férjet nem rendeljük alá senkinek, mert az milyen már, a gyereket viszont igen? Ez mégis miféle gondolkodásmód?

Senkit nem kell alárendelni senkinek. CSALÁD vagyunk, aminek minden tagja egyformán fontos." - pontosan ezzel értek egyet.

Civa (#26) - "Ha az én férjem lennél ilyen gondolkodással, nem lenne min problémázni, páros lábbal rúgtalak volna ki, mielőtt egyáltalán eszedbe jut elhagyni." - na mondd már, nekem nem büszkeségi kérdés hogy ki küld el kit, és az sem lenne igazán veszteség, ha bosszúból megmentenél az áldozattá válástól, és teret adnál, hogy megtaláljam azt a normális gondolkodású nőt (hidd el, azért akad, nem is kevés) akinek a priorítása a család minden tagja, a család egysége, és a párkapcsolat számára nem arról szól, hogy kit használhat ki, és kinek a nyakába öntheti a saját elvárásait. Zaksőn...

A Kérdezőnek meg már javasoltam, hogy ha van egy probléma, akkor annak az okát és a megoldását kell keresgélni, nem azt, hogy kinek a nyakába milyen elvárást lehet rakni.

32.

Nem jól fejeztem ki magam ,elnézésed a félreértésért. Nem büszkeségből írtam, hanem, mert olyannak, mint te, soha nem szültem volna. Lett volna rá alkalom.

A férjem az első perctől kezdve tudja, hogy nyitva az ajtó, nem fogom visszatartani, hogy nálam jobbat találjon. Ha az kell neki, mehet.

33.

A főtt kaja és a vasalt ing nem kizárólag hetero igény, szerintem. A kérdezőnek sem konkrétan azokkal az igényekkel volt (csak) baja, amire utalsz.

Ha gondolod, nyugodtan szóld le a férjem, ha neked ez elégtétel, és, mert semmi értelmeset nem tudsz hozzászólni, netán érvekkel cáfolni. Kicsinyes vagy és ostoba, ha már a minősítgetéseknél tartunk. Itt nyáladzol és vájkálnál mások nemi életében, közben az szóba sem került, és nem is ez alkotja a fő problémát, esetleg része annak.

Egy normálisan működő családban apa-anya és gyerek van. De egyik sem lehet ELSŐ, csak egyenrangú!

Azért van ennyi válás, mert a nők többsége a gyereket helyezi előtérbe, nem ő neveli a gyereket, hanem a gyerek irányítja az anyját.

Ha két hónapos korára leszoktatja az éjszaka felkelésekről, napközben hagyja egyedül játszani, akkor a gyerek nem lesz kibírhatatlan, hisztis, Lesz ideje az anyának a háztartásra, magára és a férjére, sőt, még pihenésre is.

Anyáink, nagyanyáink dolgoztak a gyerekek mellett, éjjel nem keltek fel hozzájuk óránként, mert másnapo nem tudtak volna dolgozni. Ha nem volt beteg a ghyerek, akkor hagyták sírni is. Még sem lettünk érzelmi nyomorékok, vagy hisztisek.

A kérdező nagyon elrontotta a gyerekét, és a férjének van igaza. Egész napi munka után egy rendetlen lakásba megy haza, de azért megfürdeti a gyereket és játszik vele még egy órahosszát? Mit kellene még tenni-e? Elvégezni a felesége helyett a háztartási munkát? Vagy kivasalni a saját ingeit?

Ha a gyerek egész éjjel ordít, akkor hogyan tud aludni az apa?

A kérdező nevelje meg a gyerekét, akkor rendbe jön a házassága is és ő sem lesz idegroncs.

Igaz, el is válhat, és nevelheti egyedül az egyre rosszabb gyereket.

Én is felneveltem 3 gyereket, de rendben volt a háztartásom, a férjemmel és magammal is törődtem, nem csak a gyerekekkel. Csak akarat és józan ész kell ehhez.

Hát nézd, Civa, fiúkának spec elég rég szólított bárki is, tekintve, hogy lassan az 50 felé közeledem, anyám meg a 80 fele... és hát valószínű, hogy a tiédhez hasonló válaszokat adna, amit én már 30 éve is rossz válasznak tartottam, a gyerek szempontjából is többek között, nem véletlen, hogy finoman szólva sem lehetett felhőtlennek nevezni a viszonyunkat.

És hát tudod, ennek egy nagyon egyszerű oka van, az emberek általában nem skizók, hogy többféle személyiségük legyen, akinek olyan a személyisége, hogy folyamatos elvárásokkal él a másik fele, hogy elvárja a másiktól az önfeláldozást, az többnyire a gyerekével pont ugyanazt fogja csinálni, tőle is a saját normáinak, a saját értékrendjének megfelelést fogja elvárni. Márpedig egy kapcsolatban (legyen az párkapcsolat, vagy szülő-gyerek viszony) az elvárások a pokolba vezető jóakarat köveit jelentik.

Én másként vagyok korrekt, nem vagyok hajlandó mások elvárásainak és értékrendjének megfelelni, ugyanakkor én se várok el senki mástól ilyesmit, családon belül se. Amit szabad akaratból, önként vállaltam, ahhoz megpróbálom maximálisan tartani magam (pl. hogy a párom mellett jóban és rosszban kitartok), és ezt - mármint a saját önkéntes vállalásához való ragaszkodást - elvárom a másiktól is, azt itt a snitt, számon se kérek senkitől olyant, amit nem önként vállalt.

Másfelől nem azért létesítek párkapcsolatot hogy szaporítani tudjam magam, hanem azért, mert a másikkal akarom leélni az életem. Ha ketten úgy döntünk, hogy gyereket vállalunk akkor vállalunk, ha bármelyikünk is úgy dönt, hogy nem, akkor nem vállalunk, ennyi. Szerintem a gyerekvállalás egy lehetséges kiteljesítése, de nem fő célja a párkapcsolatnak, a párkapcsolat fő célja, hogy a párommal közösen éljük a közös életünket...

De ezzel elkanyarodtunk már eléggé a fő témától, tehát térjünk vissza oda. Egy ilyen helyzetben amiben a Kérdező van, én egyet várnék el a páromtól, azt, hogy az okok kiderítésén, a probléma valós megoldásán igyekezzen. Ha ezt teszi, ebben maximálisan számíthatna rám. Ha viszont ezen abnormális helyzet elfogadásán és elfogadtatásán, abban meg semennyire nem lennék partner, a hülyeség mellé nem állok be szekundálni.

Helyesnek látszik onnan kiindulni, hogy az elhúzódó hiszti a hisztizőnek se jó, egy ilyen helyzettől, amit a Kérdező leírt, a gyerek is szenved, nem csak a környezete. Helyesnek látszik az az alapvetés is, hogy az olyan "megoldás", ami a gyerekben azt erősíti, hogy ez a magatartás működik a saját önérdek-érvényesítésében, az eleve rossz, hibás, akármit is mond erről a Spock, vagy az ülepvakaró amerikai anyukák szülőegylete... amely közegbe szerintem eleve csak úgy szabad belépni, mint a Ripley az Alien fészkébe... és egyáltalán minden olyan cikkel, ami különböző nevelési kérdésekből hitvitát csinál (pl. hagyjuk-e sírni a gyereket, ami itt is ment) az egyedül arra alkalmas, hogy papírrepcsit hajtogassunk belőle. No mert normális ember, aki elhiszi, hogy az emberi faj genetikusan rendelkezik az utódneveléshez szükséges tudással (különben kihaltunk volna banyek) az egyik helyzetben így fog dönteni, a másikban úgy, a konkrét helyzet mérlegelése alapján, és nem hitelvek szerint nevel.

Na ilyenek... szóval nálam a hiszti vagy babusgatás, vagy ráhagyás, vagy bögre víz, vagy az orvossal iratott nyugtató - volt már mindegyikre példa konkrét helyzetekben anno, de spec arra soha, hogy olyan helyzetbe kerüljek, mint Kérdező. A kérdésre bőven kifejtve meg ennyit.

36. Szerintem félreértetted a kérdésem, legalábbis, nem találom a konkrét összefüggést, de amúgy is inkább költői volt.

Hogy az önfeláldozást, másokra való rákényszerítést hogy kötötted ide, nem tudom. Nem kell Kérdező párját semmire rákényszeríteni, senkinek nem kell feláldoznia magát.

Az igaz, hogy a helyzetet meg kell oldaniuk, a saját, lehetséges eszközeikkel.

Párkapcsolatot illetően is igazat adok neked, és a saját szempontodból természetesen mindenben igazad van.

Kérdező nyilván tudja, miért házasodtak és vállaltak gyereket.

Kaptam én is hideget-meleget, köszönjük, nálunk minden teljes egyetértésben történt és történik, nem árulunk zsákbamacskát, senkire nincs semmi rákényszerítve, és senkinek nem kell feláldoznia magát. Első perctől kezdve párként, és nem közös szülő-szaporító duóként tekintünk egymásra, de teljesen természetes volt, hogy gyermek is lesz. Én nem nevelek könyvből, tudatosan kerülöm a szakirodalmat, a kéretlen tanácsokat, ha kérdésem van, felteszem, ezt tettem előzőleg is, eztán is így lesz. A gondjainkat sem könyvből oldjuk meg, vagy cikkekből. Soha nem fekszünk le úgy, hogy nincs megbeszélve.

Kérdező szerintem már rég lehiggadt, megoldotta a problémáját, mi pedig itt maródunk.

Kívánom mindenkinek, hogy találja meg a foltját. Főleg a normálisan gondolkodó férfiaknak a normálisan gondolkodó nőket kívánom. Bár fogalmam sincs, mi az, hogy normális.