Az a problémám, hogy 20 éves létemre még nagyon gyerek vagyok. Borzasztóan függök a szüleimtől és félek az emberektől. Mit tehetnék ez ellen?

Az egyik okot abban látom, hogy eleve felnőttek között nevelkedtem. Sokat költöztünk, így nem nagyon alakultak tartós barátságaim, viszont a szüleim munkája révén állandóan felnőttek vettek körül. Egy komoly kisgyerek voltam, már kiskoromban is sokat olvastam, így ők lettek a "barátaim". Felnőttekkel nem félek beszélgetni. Viszont fiatalokkal igen.

Ugyanis a másik része a dolognak, hogy nagyon rossz társaságokat fogtam ki, és általános iskola végén kiutáltak. Olyan erős nyomot hagyott ez bennem, hogy innentől kezdve féltem a korombeliektől és egyáltalán nem kerestem velük kapcsolatot. Illetve, később kerestem, de sose voltam őszinte. Mindent megutáltam, ami a kamaszkorral kapcsolatos, "mintagyerek" lettem és kihagytam minden bulit meg mindent, és távol tartottam magam minden "bulis" embertől és minden "alfahímtől". Nem tanultam meg társaságban mozogni, nem tanultam meg, mikor mit lehet mondani és mit nem. Frusztrált lettem. Az évek során sok emberrel vesztem össze. Most az a benyomásom, hogy idegbeteg, megkeseredett roncs vagyok, akivel senki nem akar barátkozni. Ami azt illeti, tényleg nagyon tartom a távolságot az emberektől. Otthon meg tombolok, kétségbeesésbe zuhanok, mindig lefekszem az ágyba és átkozom magam, és karcolgatom a kezemet.

Az egyetlen, amit akarok, egy olyan baráti társaság, amiben BÍZHATOK és elfogad ANNAK, AKI VAGYOK. Nem akarok öngyilkos lenni, mert tudom, hogy létezik az a jó, amire vágyok, csak annyira "megsértődtem" az életre és az emberekre és annyira undok, kioktató és helytelenítő koraérett stílust vettem fel, hogy mindenki elkerült, sokszor be is szólt. Nem akarok többé ez lenni. Tudom, hogy ez egyszerűen nem én vagyok. Valamikor, régen, vagány, életrevaló kis srác voltam. Tudom, hogy nem halhatok meg addig, amíg nem mutattam meg, mi van bennem, mert olyan tudásszomj van bennem, amivel még nagyon sokra vihetem, ebben biztos vagyok. És nem tehetem tönkre a szüleim életét sem, akik szeretnek.

De ötletem sincs, hogyan lábalhatnék ki ebből. Ha egy lány közeledik hozzám (átvitt értelemben!), elfog a remegés. Nem tudom elképzelni, hogy egy lány támasza legyek, amikor én magam ennyire gyenge vagyok. Ha valaki egy közösségben nyilvánosan "beszól", pánikroham jön rám, leblokkolok és kb. életveszélyben érzem magam. Minden korombelit potenciális ellenségnek látok, és mindenben hátsó szándékot sejtek. Nemrég esett meg velem, hogy egy igen oldott hangulatú estén egy haverom hátulról átölelt (sokat ivott), és az első gondolatom az volt, hogy fojtogatni fog vagy valahogy hülyét csinál belőlem, és majdnem elkezdtem önvédelemből támadni. Ugyanekkor volt az is, hogy kedvességből mondtak valamit, és percekig azt hittem, hogy gúnyolódnak rajtam. Egyszerűen nem tudom nem azt gondolni, amikor egy korombelivel találkozom, hogy nem egy ostoba kis különcnek lát. Nem bírok feloldódni, állandóan egy védekező/támadó alapállapotban vagyok, amit a környezetem úgy értelmez, hogy "túl nyers", bunkó vagyok, vagy hogy valami bajom van és mindenáron balhét akarok. De esküszöm, nem akarok rosszat.

Ez az állapot, amiben vagyok, nagyon rossz, és kikészít. Nem tudok nyugodtan élni, mert úgy érzem magam, mint akit arra kényszerítettek, hogy egy kerítés mögül nézze azt a bulit, amiben mindenki részt vesz és neki is ott a helye, de az öngyilkossághoz se vagyok elég bátor és ostoba. Nem fogom megölni magam, de ez fel fog őrölni teljesen, ha így maradok.

Bocs, ha túl sok lett. Köszönöm annak, aki végigolvassa!