Mit tehetek, ha a családom nem tudja elfogadni a döntésemet?

Köszönöm szépen a válaszokat, azokat is, amiket privátban kaptam! Rengeteg érkezett, mindet végigolvastam, de ha nem haragszotok, nem válaszolnék egyesével, azonban mindben találtam valami hasznosat! Tényleg köszönöm!

A döntésem már végleges. Orvosi ellenőrzés alatt és orvossal konzultálva igyekszem az alternatív módokkal gyógyulni. Ő is állítja, hogy a lélek és az agy hathat leginkább a betegségre, ezt a kezelést vállaló betegeinek is mindig elmondja!

Két nagybátyám, nagypapám, dédipapám, család barátai és az én egyik nagyon jó barátom is rákban hunyt el. Vállalták a kezeléseket, eszméletlenül szenvedtek. Lefogytak, ágyhoz voltak kötve, állandó étvágytalanság, hányás, fájdalmak, szédülés, tüdőgyulladások az állandó fekvés miatt, az egyiknél belső vérzés, aminek hála lebénult és hosszas fejlesztéssel épült csak fel, hogy folytathassa a kezelést. Sok nyűgöt átéltünk már a családommal, én ezt nem szeretném átélni, sem kitenni a családomat mindennek.

Jelen pillanat az egyetlen lelombozó dolog az életemben, hogy a szüleim nem találnak megnyugvást.

26 éves vagyok, saját családom még szerencsére nincs. A párom elfogadta a döntésemet és igyekszik velem együtt harcolni. Csak 2 éve költöztem el a szüleimtől, így megértem, még talán azt sem dolgozták fel, hogy felnőttem, már is ez történik...

A legközelebbi klinika Pécsen van egyébként, ottani orvosokkal beszéltem az esélyeimről (ott voltam komolyabb kivizsgáláson), illetve egy szegedivel, e-mailben ajánlásra felvettem a kapcsolatot egy budapestivel is és a helyi onkológus főorvossal is szinte napi kapcsolatban vagyok, akit amúgy régebbről ismerek és nagyon bízom benne. Szintén elfogadta a döntésemet, nem próbál rábeszélni, hogy na de még is kéne...

A kollégáim (a főnökömet leszámítva), egyelőre nem tudnak arról, hogy beteg vagyok és a baráti társaságomnak is elmondtam, hogy negatív kisugárzásra nincs szükségem! Mivel egy haláleset már volt ilyen okból a társaságban, így mondhatni már belejöttek. Ha találkozunk sosem a betegség a téma, max megkérdezik hogy vagyok. Igyekszem élvezni az élet minden percét, a melót egyelőre nem akarom otthagyni, mert imádom, bár olyan sokat sem foglalkozom vele, mint azelőtt. Sokat kirándulunk és csináljuk, ami kedvünkre van. Egyelőre nagyon jól érzem magamat, pedig 2 hónapom már letelt a 6-ból. :) Nem is érzem magamat betegnek, ami sokat segít abban, hogy feltétel nélkül hinni tudjak a gyógyulásban! Félretett pénzem van, így a családomat és a páromat sem kell anyagilag bármivel is terhelnem!

A poén, hogy egy egyszerű megfázásnál is mindig inkább a természetes készítményekben bíztak a szüleim is, de anyu mindenképpen. Eszméletlenül ritkán kaptunk antibiotikumot, vagy hasonló komolyabb készítményt. Most, hogy előjött ez a betegség, már mégsem bízik a természetes gyógymódokban.

Hozzáteszem, én megértem azt, ha valaki nem hisz, ellenben nekem most hatalmas támaszom az, ha elmegyek templomba. Nem azért mert olyan vallásos voltam valaha is, hanem mert az a néhány óra csak arról szól, hogy nincs senki más csak én és valami felettem álló lény. Ott tudom kiadni a lelki vívódásaimat és olykor akár pityeregve is könyörögni az életemért. Számomra ez egy biztonságot nyújtó hely. Könnyebbé teszi elfogadnom a sorsomat az, hogy van kivel elszámolni és van kihez könyörögni! Akár sokra megyek vele, akár nem, ezt elhagyni nem fogom.

A rákos, már elhunyt rokonok és ismerősök közül nagybátyám bírta legtovább. 4 évig küzdött. Vaságyastól sem volt 30 kiló a 195 centijéhez. A végére teljesen megszomorodott, magába fordult, feladta, hiába minden (Őt egyébként Debrencenben műtötték pont). Akkor én még kislány voltam, de élénken él bennem az élmény, hogy milyen minden egyes telefonra összerezzenni, hogy vajon rossz hírek érkeznek-e.

3 hónapja halt meg édesanyám egyik barátnőjének a férje szintén ilyen típusú rákban. Neki csak egy helyen volt, amikor észrevették, vállalta a kezeléseket, de alig egy évig bírta.

Nem lehetett műteni az övét sem, az enyémet sem lehet. Egyrészt ugye több helyen van, másrészt olyasmit mondott a doki, hogy ha ezt a fajtát műtéttel megbolygatják, csak még agresszívebben tér vissza. A kemót és a sugárterápiát pedig könyörgés ide vagy oda, nem vállalom. Én most mindennél jobban hiszek abban, hogyha van még keresnivalóm a földön, akkor ezek nélkül is maradok még. Ha nincs, akkor pedig néhány plusz hónapért/évért cserébe nem szenvedek ennyit!