Mikortól "várható" el az összeköltözés a párunktól?

Őt az is visszatartja a külön költözéstől otthonról, hogy így jobban tud félre tenni, és hitel nélkül akar saját otthont. Viszont így nem fogunk együtt élni még 30 éves korunkban sem.

Én 30- és 30-tól felfele már családot szeretnék. Úgy érzem, 26-27 évesen azért 1,5 év együtt járás után már meg lehet próbálni az együtt élést, mert ha nem működik, mindkét félnek jobb, ha kiderül, és onnantól újra mindenki a maga útját járja.

Nem szeretném, ha 29-30 évesen kerülne sor a költözködésre, és esetleg akkor derülne ki, hogy nem tudjuk elviselni egymást, hogy aztán abban a korban kezdhessek párt keresni, amikorra már igazából gyereket nevelni szeretnék.

Most az jár a fejemben, hogy ha nem akarja ezt meglépni a párom a nyár végéig, (akkora 2 éves lesz a kapcsolat), akkor inkább szakítok vele.

Szeretem, de a lehetőségek tekintetében teljesen gúzsba köt, hogy ő nem hajlandó eljönni ebből a városból. Itt nem is szeretem a munkámat, és félre tett pénzem se igen marad a fizetésemből. Tulajdonképpen így nem tudom a jövőmet megalapozni. Ráadásul azt sem tudom, nekünk együtt lehetne-e tényleg jövőnk.

Otthon ő családdal lakik, az anyukája nem is szeretné, hogy én is oda menjek, amúgy, én sem szeretnék a szüleivel élni.

Csak igazából, azért már nem vagyunk gyerekek. A hitel mentes lakás tényleg szép, de nekem elég necces. Lennék vagy 30-egynehány éves, mikorra összeköltöznénk. 50% az esély, hogy együtt lakva már nem kellenék neki, mint az, hogy igen, mert igazán csak akkor ismernénk ki egymást. Ha pedig kiderül, hogy nem működik, nekem se félre tett pénzem, se családom nincs. veszteni valóm neki van, nem neki.

Másrészt: engem már idegesít a jelenlegi helyzet. Nálam ott van a főiskolás lakótársam, aki más időbeosztás szerint él, folyton ügyelni kell rá, hogy ha a barátom nálam van, csendben legyünk és ne zavarjuk egymást.

Náluk mindig van valaki. Azért megyek oda este, mert vele szeretnék együtt lenni. Sokszor arra megyek oda, hogy a nagymamája ott ül a szobájában! és még vagy 1,5 órát marad is, és mesél. Ami nagyon szép, de én nem azért megyek oda, hogy a nagymamája történeteit hallgassam, hanem, hogy vele legyek. Nagymamája meg nem veszi a lapot, hogy talán ketten szeretnénk lenni. Vagy anyukája ül be a szobájába internetezni, mert ott van a számítógép. Mindig van náluk valaki, és alig tudunk kettesben tölteni adott időt. Engem ez nagyon zavar.

Szeretne saját lakást, arra gyűjt. 2 éve dolgozik. Ő egy a jelenben élő ember, konkrétan semmit nem mondott még arról, hogy velem mit szeretne. Nem tervez előre, csak annyi van a fejében egy távoli képként, hogy majd egyszer összeköltözünk.

Én most éppen kijövök a fizetésemből. És azért nagyon gáz évekig a "semmire" dolgozni. Szeretem őt és megértem, hogy gyűjtögetni akar, de velem közben mi lesz évekig? Bármi lehet: baleset, fogorvos, szemüveg készítés. Nem olcsó egyik sem, félre tett pénz nélkül meg nem lehet kifizetni. Évekig nem tudok arra várni így, hogy "majd egyszer". És ne értsetek félre, nem azt akarom, hogy ő tartson el! De ha hajlandó lenne máshová menni velem, ahol én is jobban keresnék, vagy az én lakóhelyemre haza akár, akkor az én helyzetem sem lenne kilátástalan anyagilag.

Mért nem akar: ide köti a hobbija (kis hétvégi telek amit a családjával művelnek, ezt nem akarja itt hagyni)+tudja, hogy neki otthon lakva marad meg a legtöbb pénze, amit félre tud tenni. Hogy én a jelenben hogyan élek meg, az úgy érzem, nem érdekli.