Van itt rajtam kívül olyan, akinem tudja elképzelni a boldogságát kapcsolatban/családdal?
22 éves (lány) vagyok, sokan ebben a korosztályban már megházasodtak és/vagy gyerekük van, vagy legalább ábrándoznak erről néha, volt már tartós kapcsolatuk/vágynak rá.
Néha nekem is eszembe jut, hogy talán van pozitív oldala annak, ha valaki állandósítja élete ezen területeit, de hosszú távon ketrecbe zárva érezném magam.
Szeretem a gyerekeket, ha találkozom egy különleges, okos gyermekkel, legszívesebben leülnék, és órákig gyönyörködnék benne, de egészen egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy én valaha is szüljek (bár 80%-os eséllyel nem is lehet gyerekem)/olyan kapcsolatot alakítsak ki, ahol ez szóba jöhetne. Sokáig azt gondoltam, hogy csak a tinédzser gondolja ezt bennem, de évről évre egyre magamnak valóbb vagyok.
A legtöbben persze azt mondanák, hogy fiatal vagyok, azért gondolkozom így. De ez tényleg nem igaz. Önmagában az anyaságot csodálatosnak tartom, pontosabban a gyermekeket tartom csodálatosnak, és amit belőlük ki lehet hozni.
De a családot, azt, hogy valakihez hozzákössem az életem, elkötelezzem magam, kompromisszumot kössek... ez taszít. zsigerből. Olyan kapcsolatba meg soha nem mennék bele, ahol csak magamat és a másikat hiteleget, majd tönkreteszem, mert sok ilyet láttam magam körül, és én vagyok annyira önző, hogy nem kívánom ezt magamnak, és annyira empatikus, hogy mást sem tennék tönkre a természetemmel.
Imádok egyedül lenni, nem vagyok társaságfüggő. Imádom az élet szépségeit, rácsodálkozni az a természetben egy-egy dologra, élvezni az apró örömöket, és nincs benne arra igény, hogy ezt megosszam mással.
Ráadásul totálisan karrierista vagyok. Orvostanhalgatok, és annyira szeretem ezt, hogy tejesen meghatározza az életem, sokszor nem is marad időm mellette másra, de ez nem zavar, senkiért nem lennék képes változtatni az életvitelemen.
válasza:Én is így vagyok, szintén 22 éves, de én mondjuk nem is szeretem a gyerekeket, és nem tartom csodálatosnak az anyaságot, olyan szempontból, hogy milliárdnyian átélik, ez egy átlagos dolog.
Egyetlen egy dolog van, amiért képes agyok bármilyen kompromisszumot megkötni (akár olyat is amit egy gyerek miatt kötnék pl készenlét a nap 24 órjábában), és az a hobbim. Ami meglepő, mert szintén élőlények a tárgyai a hobbimnak, és hát velük miért tudom megtenni, ha emberekkel nem? De oda jutottam, hogy jelen esetben ez csupán véletlen, és az számít, hogy ez a hobbim (életforma), nem az, hogy micsoda.
Már az olyan apró dolgoktól is rosszul vagyok, ha elképzelem, hogy van egy barátom és például nálam alszik. Már a gondolattól is megfulladok, és korlátozásnak érzem. El nem tudom képzelni, hogy hazajöjjek és ne egyedül legyek, csináljak azt amit akarok. Amúgy szeretem az embereket, szeretek velük lenni nekem szükségem van előtte mindig az elhatározásra, hogy közéjük megyek. Nem szeretem a váratlan történéseket, nem lehet hozzám csak úgy beállítani (kivéve egy-két kiváltságosnak), és szeretem tudni, hogy mikortól, meddig, hogy stb... Sokáig azt hittem, hogy félős vagyok vagy valami, mert hát mindenki ezt erősíti ha lát egy tipikus visszahúzódó viselkedést. De aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem vagyok az, és tökéletesen tudok ismerkedni, a probléma a kapcsolatfenttartással van. Egyszerűen nehezemre esik keresni őket. Néhány kivételtől eltekintve. Persze az ember sokat gondolkozik azon, hogy normális-e, hisz az egész világ körülötte egy normát erősít amin ő kívül áll. De akárhogy csűröm-csavarom, nem tudok jobbat kitalálni mint hogy egyszerűen nem érzem jól magam úgy ahogy másik szerint jól kéne éreznem magam, de amikor azt csinálom amire én vágyok, akkor az jó, és nem lemondás vagy szenvedés, szóval egyszerűen nem találom, hogy hol lenne a baj.
válasza:Hű. Meg voltam róla győződve, hogy újabb lekezelő, vagy kioktató válaszokat fogok kapni, és nem.
Lehet, hogy meglepő, hogy kiírtam ezt a kérdést... De csupán azért, mert körülöttem nincs olyan ember, aki ezt megérti. Inkább az jellemzőbb, hogy a legtöbben vinnyognak, amiért nincs tartós kapcsolatuk, és ha kimondom, hogy én nem is vágyom rá, úgy néznek rám, mint egy UFO-ra.
De most kicsit megnyugodtam, hogy sokkal többen gondolkoznak hozzám hasonlóan, mint azt eddig gondoltam :)
"Lehet, hogy majd találsz olyasvalakit, aki miatt nem kell kompromisszumokat kötnöd, mert pont kompatibilis Veled"
Ez talán megtörténhet egyszer, ki tudja :) Bár eddigi (saját és mások) tapasztalataim alapján ez inkább csak a könyvekben meg filmekben fordul elő, a való életben viszont... elég ritkán.
válasza: válasza:Esküszöm nem bántásból, vagy rossz akarásból írok, csak nagyon benne vagyok a témában a 3 éves fiam miatt. Most kezdtük a kivizsgálását, mert vannak gyanús dolgai, és a legrosszabb forgatókönyv az autizmus.
Na nem ezt akarom kihozni belőle, csak emiatt sokat olvastam az Asperger szindrómáról is, és ha Ti tényleg így éreztek mindent, ahogy leírtok, akkor annak a tünetei eléggé passzolnak.
Igazából szerintem ez nem betegség, ezekre az emberekre mondják mások, hogy hát kicsit fura, mert nem átlagos. De jó olvasni, hogy van mindenféle ember, ki ilyen, ki olyan, és mindenki boldog, ha megtalálja a számítását.
További sok sikert az életben!
Szia!
25 éves vagyok. 7 éve van mellettem a párom. Annyit álmodoztam házasságról, gyerekről. Be kellett látnom, sok csalódás után, hogy nincs a mai világban stabil kapcsolat. Így nem akarok családot, de lassan párkapcsolatot sem. Az anyai ösztön felébred, mikor látok egy picit. De a munkám se családcentrikus, így nem akarom.
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!