Normális dolog, hogy úgy érzem, NINCSEN családom?

Elmesélem az én történetem, ha nem bánod.

Mi 5-en vagyunk a családba, anya, apa, és kettő bátyám van. Tudom ezt nem lenne szabad mondanom, de az egyik a példaképem és kicsivel közelebb áll a szívemhez, mint a másik. De mivel 8 évvel idősebb, így már nem lakunk együtt, felment Pestre tanulni én itt maradtam. Úgy érzem még most is 3 év elteltével, hogy betölthetetlen űr maradt utána, mindig itt volt velem, most meg úgy érzem mintha senkim se lenne. A másik bátyám az sose akar velem semmit csinálni, a minap korizni akartam hívni vagy úszni és azt mondta, hogy ö menne korizni csak nem velem. Apámmal mindig veszekszünk mert munkanélküli és amikor megkérem, hogy menjünk együtt valahova mindig előjön azzal, hogy nincs most ideje és, hogy dolga van. Anya, hogy eltartsa a családod és, hogy jól éljünk volt amikor 15 órát dolgozott egy nap, és amikor hazajött még akkor is minden percben a telefonján beszélt, rám sose volt ideje. Nagyon sokat sírtam és azt éreztem mintha egyke lennék, és még szüleim se lennének. Hülyén hangzik de mindig a macskáimnak sírtam el, és mintha érezték volna, hogy szükségem van valakire, mert akkor mindig nyugton befeküdt mind2 az ölembe, pedig máskor nem lehet velük bírni. Mostanra kicsit változott a helyzet, nagyszerű barátokra tettem szert és az egyiknél szilvesztereztem, és pont most született tesója nyáron, és ott voltam és olyan jó érzés volt látni, hogy milyen egy igazi család, és amikor azt mondta, hogy úgy tekint rám, mintha a családjuk része lennék, és én a tesójuk vagyok, sírva fakadtam.

Vagyis szerintem teljesen normális, hogy így érzel, de próbáld meg valahol máshol megtalálni azt a boldogságot amit az igazi családod nem tud megadni, de ezért ne feledd, akár rosszak akár jók mégis csak ők az igazi családod.

Szia.

Normális, hogy így érzel, de fel a fejjel! Gondolj arra, hogy lehetne rosszabb is!

Nekem ha valami kínom-bajom van, mindig arra szoktam gondolni, hogy mi az, ami jó az életemben, nem pedig arra, ami éppen rossz.

Egyik barátnőmnek meghalt az anyukája, amikor Ő 9 éves volt. Fel sem tudom fogni, hogy mit élhetett át! Mi az én gondom ehhez képest?

Szóval becsüld meg, hogy van hol laknod, van mit enned, élnek a szüleid (ha nem is együtt, de élnek), egészségesek vagytok (remélem), stb...

Fel a fejjel!

Az hogy nincs apukád veled az rossz érzés lehet, de sztem a családról alkotott képed téves, pontosabban kicsit "giccses" (bocs). Ismerek egy családot ahol mindennap egész este együtt esznek, közben unalmas dolgokról dumálnak, azt hiszik hogy ők mennyire összetartanak, pedig tök felszínes az egész, ha a gyereknek baja van a szülei le se sz.rják igazából. De ismerek olyat is ahol a lány az anyukájával él és szinte midnenben segítik egymást, jobban megvannak mintha lenne apa is a családban (sztem). És végül az én családom mi alig dumálunk, kevés a közös program, mindenki a saját dolgával foglalkozik, de ha kell akkor mindig számíthatok rájuk.

A család végülis sztem nem a közös tvzésről szól, hanem biztonságot ad.

én anyummal nőttem fel, persze ott voltak az anyai nagyszüleim is, és mi így voltunk egy család.

aztán amikor a papi és a mami meghalt, akkor én is ezt éreztem. hatalmas űrt.

aztán mostmár elfogadtam, hogy mi innentől anyummal alkotjuk a családot.

sokkal jobban örülök neki hogy így van. ha lett volna apám, csak zavart volna.