Távkapcsolatban élők mit tennétek?

Szia!

Ne haragudj, most picit kemény leszek. ez nem is távkapcsolat, nem is "társas magány" ; ez inkább ilyen heti 1x talizunk (gondolom nem a csillagokat nézitek a hegyoldalon...), és kész. Részéről ennyi elég is. Ó, mennyi , de mennyi pasi gondolkodik így!! A nők meg belesnek abba a hibába, hogy "DE én SZERETEM!". Mit lehet szeretni rajta?? Hogy semmiféle módon nem képes felvállalni a másikat?? És ez is butaság, hogy nem mersz vele beszélni az összeköltözésről, mert a pasik nagy része nem szereti. Inkább a pasik azon része nem szereti, akik egyébként is vakaródznak az összeköltözés, FÜGGÉS, PÁRKAPCSOLAT hallatán.ezek meg mindig is maguknakvalók lesznek. Egy lehetőséged van: tárd fel neki mit akarsz. Vagy veled tart, vagy befejezitek.

Akkor szia sorstárs:)

hát nem könnyű ez a dolog...mi majdnem 3 éve vagyunk együtt, ebből kettőt együtt töltöttünk (mindennapos talalkozas) és egy jó féléve már külön városban lakunk 2oo km-re egymástól!!! és nem találkozunk minden héten, minden második héten esetleg...sajnos nem könnyű, de a mi döntésünk volt, vállalnunk kell érte a felelősséget. az első napok, hónapok borzasztóan teltek, mintha a szivemet tépték volna ki, a várost sem szeretem, nem éreztem jól magam...aztán megtanultam lefoglalni magam, várni a hétvégét, a szünetet, a csodás együtt töltött napokat...tanulok, mert most az az első, ha ól csinálom 3 év múlva költözhetek hozza, és boldogok lehetünk...talán annyival könnyebb dolgom van, hogy engem a párom bíztat, bátorít, nagyon várja, hogy összeköltözzünk eljegyezzen ilyenek...szerintem ha alaki szereti a párját, akkor jövőt tervez vele és nem tabu erről beszélni! kivel beszéld ezt meg, ha nem a pároddal??? hogy hogy elriasztanád vele? nem 2 hónapja jártok, hanem 2, 5 éve azért az már egy kis idő...talán a párod nem is lát annyit ebben az egészben (természetesen az csak találgatás) szerintem ülj le vele és beszéld ezt meg vele, nem szabad ezt magadban tartani...arról pedig, hogy magányos vagy elsősorban Te tehetsz, mert megteremted azt a helyzetet...mozdulj ki, ismerkedj, sétálj, tanulj, filmezzél...ne gubózz be....ami pedig a másik hogy ő éli az Ő életét Te meg a tiedet....nálunk nincs ilyen...lehet hogy 2oo km-re vagyunk egymástól, de annyi mindent tudok róla, mintha 2 km-re lenne tőlem, mintha együtt laknánk...reggel felhiv beszélünk...egyetem ...beszélünk...két tanulás között beszélünk...minden bánatomat örömömet neki mondom el először....szerintem ez igy helyes...féltékeny nem vagyok...ezzel Te hogy állsz? nagyon fontos lehet ez is..

minden esetre egy jó kapcsolat tabu mentes, féltékenység nélküli(azért kell egy kis egészséges féltékenység), bizalommal teli és jövőtervezgetős...legalábbis ebben a korban...próbalj meg beszélni Vele ha fontos vagy neki, meg fog érteni...ha nem, akkor meg nem érdemes kínlódni

sok sok sikert:) és kitartást

kedves kérdező:)

az előbbi vagyok a sorstárs...

mi úgy vágtunk ebbe bele, hogy neki 6 év (!!!!!) és borzasztó ez a tudat hidd el nekem...tudom, hogy az elkövetkezendő 6 évben is egyetemista lesz(ha minden jól megy) de ha nem lenne mellettem és amikor sírva felhívom nem vigasztalna meg végem is lenne...az első két hétben sírva aludtam el...bármikor felhivhatom...és fel is hivom...ha csak egy vicc is jut eszembe felhivom...ha az egyetemen történik vmi felhivom, ha elfelejtek valamit hülyeséget csinálok, ha finomat eszem, ha boldog vagyok BÁRMIKOR itt van nekem...mert ennélkül nem lehet ezt csinálni...ennélkül az egész halálra van ítélve...

mégis, hogy gondolja, amikor felhívod szomorúan, azt hogy szembenyomja a telefont? hát ez aztán a megértés:-S gondold át, hogy vajon van-e értelme emiatt szenvedni...vajon van-e értelme húzni az időt...és gondold át, hogy a megszokás vagy tényleg a szeretet tart össze? és a párod részéről?

sajnálom:(

Csak a saját esetemet hozhatom fel:

Sokat voltam távkapcsolatokban, a távolság különböző volt, de egy dologban egyeztek: véget értek pár hónap után, mert az, hogy nem láthatom akkor, amikor akarom, elviselhetetlen.

Így amikor végül rátaláltam arra, aki bearanyozta az életem, már nem távkapcsolatban gondolkoztam. 1-2 hónapig megvolt a szokásos utazgatás, majd felajánlottam neki, hogy költözzünk össze. Nem volt ellenére, és ma is boldogan élünk. Szerintem nem érdemes túl sokáig húzni az összeköltözést, mert a távolság megöli a szerelmet is.

Nekünk szerencsénk volt, mindketten akartuk a dolgot. Szerintem beszélj erről a párodnak, de ha negatív választ, esetleg kitérést (majd pár év múlva) tapasztalsz, nem érdemes húzni tovább. Ha ennyi idő múlva nem akar összebútorozni veled, akkor sosem akar majd.

Mi előbb együtt voltunk egy évet, aztán szétmentünk. Négy év múlva megint összejöttünk, ez volt másfél éve. A távolság még mindig kb. 230 km. 1-2-3 hetente találkozunk. Megvagyunk.:)

De a barátod viselkedése elég fura.