Hogyan lehet feldolgozni azt hogy a szuloi neveles miatt egy onbizalomhianyos felnott lettel?

A szerintem fontos lépések (ezeken mentem át, vagy megyek épp keresztül):

megbocsátás a szülőknek (akármit is követtek el)

legalább részben megérteni a szülők tetteit, belátni, hogy ők is csak emberek -> sok-sok akár számunkra ismeretlen sérüléssel, és ha el is követtek (sokszor elég súlyos) hibákat, ezért örökké haragudni és gyűlölködni nem lehet, max. tanulni belőle

átélni a rossz érzéseinket, és fokozatosan belátni, hogy sérülései MINDENKINEK vannak, max. más mértékben, és ha eléggé "kiszenvedted" magad (amihez jogod van!), akkor kezd el összekaparni a személyiséged, rengeteg jó szakkönyv van (Pál Ferenc, Csernus Imre, Bagdy Emőke a személyes "kedvenceim")

kezdj apró lépésekkel (pl. legsúlyosabb időszakomban annak is örültem, hogy sikerült lezuhanyozni vagy kitakarítani, vagy 2 pozitív gondolatot összekaparni aznapra stb.), táplálkozz egészségesen, sportolj (hihetetlenül fontos!!!), jógázz, sétálj, nézz meséket, vagy hallgasd a kedvenc zenéidet

csinál olyan dolgokat, amiket rendszerességet igényelnek, az sikerélményt ad, és kevesebb depresszív gondolatra van időd (tényleg, akármilyen banális napi lista megírása és követése jó kezdő lépés lehet, ugyanígy bármilyen otthoni edzésterv, az még önbizalmat is növel egy idő után)

kényeztesd magad forró fürdővel, krémekkel, jó könyvvel vagy egy pohár borral, vedd körbe magad számodra kedves tárgyakkal

Nem részletezem, de sok kudarc és csalódás után engem ezek komoly mértékben segítettek, bár kétségtelen, hogy volt (van) egy szerető párom, de hidd el, ha te magad nem kezded el összeszedni magad, kívülről nincs az a mennyiségű elfogadás, ami segítene, ezt egy életre megtanultam.

Az egyik sulimban 2 hétre odajött egy affektálós pszihológus nő, akinek a mozgása és a beszéde is idétlen volt, de ő nagyon el volt telve saját magától.

Kis csoportokra osztott minket, ahol 2-3 emberrel elő kellett adni különböző szituációkat, mintha színészek lennénk. Én utáltam szerepelni, mindig visszahúzódó voltam, de itt ezt nem lehetett kikerülni. Az osztály előtt kellett eljátszanom mindenfélét.

Ilyen játékok voltak pl hogy egyikünk volt az anya, másik az apa, harmadik a gyerek. A feladat az volt, hogy a gyerek későn jött haza. Ezt kellett eljátszanunk úgy, hogy az egyik lány intézetben nőtt fel, neki valójában nem volt se anyja, se apja. Mindegy, mi azt találtuk ki, hogy az apa meg akarja verni a gyereket, az anya védi és kéri hogy ne tegye. Eljátszottunk ezt viccesen és a jelenet jól sikerült, az osztálynak tetszett.

Aztán ki kellett találni egy mesét, és fel kellett olvasni. Volt rá 15 percünk, hogy írjunk valamit. Ennél a feladatnál beégtem, mert vicces akartam lenni, de nem röhögött senki. Közben a pszihológus nő felvett videóra, majd visszajátszott projektoron, hogy kétszer égjek. Ezt elég szar volt nézni, mit mondjak.

Azután körbe kellett ülni és úgy ültem, hogy a lábam keresztbe, a kezeim ökölbe, nem éppen lazán, mivel féltem mit fog kitalálni megint. Hát persze hogy erre kipécézett és azt mondta, hogy itt én vagyok a legvisszahúzódóbb, meg hogy én nem tudom elengedni magam.

Nem tudtam hogy ennyire látszik, hogy feszengek, de mivel az egész osztály figyelmét felhívta rá, ezért úgy döntöttem, hogy én többé be nem teszem a lábamat az óráira.

2 hétig lógtunk a barátnőmmel, szerencsére nem volt probléma. De előtte is irtóztam a pszihológusoktól, de ez még erősített rajta.

Azt gondolom azért megy valaki pszihológusnak, mert van valami lelki problémája, amit nem tud megoldani, és úgy véli, hogy a tanulmányai fognak segíteni benne.

Akinek a szülőkkel való konfliktus kimerült olyan pitiáner dolgokban, hogy "meddig maradhatnak el éjszaka", vagy "milyen drága cipőt engedhetnek meg maguknak", az soha nem fogja megérteni ezt.

Nálunk az anyám volt egy aggresszív pszichopata vadbarom (a dokik szerint nem volt megelégedve az életével, kevés volt neki az apám és többet/jobbat/nagyobbat akart; így rajtam verte le a tehetetlenségét mert bennem látta az okot... blablabla) és az apám egy kis nyomorult papucs... nos, meg is lett az eredménye.

Az agyammal nincs gond; még mindig tanulékony és fogékony, de nyomás alatt mind a mai napig felmondja a szolgálatot. Így - gyakorlatilag - semmit nem tudok kikommunikálni a tudásomból (ami nagyon para pl. egy állásinterjún)... kivéve, ha gyűlölök és dühös vagyok. Akkor teljesen eltűnik a "bizonytalanság" (az edzőm nagyon szereti ezt kiszedni belőlem), de a kedvesség és az udvariasság is (pl. interjún ez kevésbé szimpatikus). Ebből azt szeretném kihozni, hogy folyamatosan tele leszel stresszfaktorral; ahogyan én is. Próbálsz idomulni a napi kihíváshoz, de egyensúly nincs és nem is lesz: az egyik nap az ovisoktól is félsz, a másik nap szétütnéd a világot egy rosszalló tekintet miatt (támogatod magad vs. lefojtod magad). Nekem nincs bajom a kapcsolatteremtő képességemmel és jól kijöttem eddig minden párkapcsolatomban... ebben nem tudok tanácsot adni :(. Csak azt mondhatom; nem biztos, hogy görcsösen kellene ragaszkodnod ahhoz az egyensúlyhoz...

Csak ügyesen! Szorítok érted!