Mit tudok tenni, hogy ne érezzem magam rosszul, amíg nem költözhetek el?

Anyámmal vannak gondok,vele és a tesómmal élek egy házban.(szüleim elváltak,de szoktam apámat látogatni,kb.1 hónapban 2x). 18 éves leszek. Az a bajom,hogy anyám mindig \'bánt\'lelkileg,és főleg úgy,hogy a tesómat védi közben.Most is eszünk,tesóm tesz rám valami bántó megjegyzést,én halkan visszaszólok,anyám meg őt védi,és mondja,hogy ne legyek szemtelen.És rengetegszer van ez így.Én sokszor sírok emiatt,most is.Nem tudom megállni,hogy ne,persze nem előttük.Kiskoromban lehet,hogy szemtelen voltam (néha akarattal),de mostmár megkomolyodtam,és nem vagyok olyan.Az is baj,hogy anyámmal elég rossz a kapcsolatom,de én mindig próbálok tenni,kedveskedni stb.,viszont ő velem nem kedves.Pl.régebben vettem ajándékot neki nők napjára,karácsonyra,mostmár nem,mert mindig kommentározta,hogy mit vettem,hogy ronda stb. és így akkor úgy gondoltam,hogy nem is veszek semmit.Lehet,hogy néha az akar lenni,de én nem érzem.Nem kommunikálunk,nem is tudunk miről,apámmal se.Apám el tud beszélgetni a barátommal,de velem nem,ez is érdekes.Nem is ismernek.Lehet,hogy anyám depressziós (de akkor már évek óta),azért ilyen.Rengeteg rossz szokást,tulajdonságot kaptam tőle,amit csak nagy erőfeszítések árán tudok megváltoztani.Pl.hideg vagyok az emberekkel,nem tudtam ismerkedni,kapcsolatokat kialakítani,ezeken változtattam,de attól félek,hogyha lenne pl.gyerekem,főleg,ha lány,nem tudnám szeretni.Annyit tudok,hogy nem akarom úgy nevelni,mint anyám engem,beszélgetnék vele,barátnője lennék,de félek,hogy nem tudnám szeretni. Rengeteg ilyesmi van.

Tesóm 30 éves,még itt lakik,szerintem el se fog költözni.Komolyan úgy viselkedik,mint én kiskoromban,mikor utálatos voltam.Nem is köszönünk egymásnak,nem is beszélünk.Szerintem vele már nem is lesz jobb a kapcsolatom,de nem is nagyon akarom.

Nagyon hiányzik az anyai kapcsolat és a szeretet.Ezt itthon nem kapom meg.

Szerencsére már 2 éve van egy barátom,ő megért (mert ha másnak mondom,egyszerűen nem értik meg ezt az abszurd helyzetet).Vele szoktam erről beszélgetni,de félek,hogy néha már sok neki (persze,mindig megnyugtat,és jól érzem magam,ha elmondom neki ezt,és kisírom magam-ha kettesben vagyunk,akkor szinte mindig sírok a találkozásunk után valamennyit,mert addig nem tudok vele beszélgetni se normálisan).Anyám mintha utálná,de lehet,hogy csak nem tudja kimutatni az érzelmeit.Az a legrosszabb,hogy ezt a tulajdonságot is átvettem,nagyon nehezen tudom szeretni a barátomat,és nem tudom elhinni,hogy szeret (azt se fogom fel,hogy engem szerethet valaki).Próbáltam anyámmal beszélni,egyszer el is sírtam magam,de tulajdonképpen nem történt semmi.Szoktam neki mondani,hobgy miért nem szól hozzám kedvesebben,akkor nem szól semmit,de nem változtat.És ezt az egészet nem tudom magamban elrendezni,mert valahogy ki kell jönnie (már írtam a sírást).

Az lenne a kérdésem,hogy nektek volt-e hasonló tapasztalatotok?Hogy bírtátok ki?

Egyedüli reménysugár az életemben a barátom,és a lehetőség,hogy 4. után,azaz egy év múlva elköltözök másik városba egyetemre (hetenként járhatnék onnan haza,de kevesebbszer szeretnék),utána meg külön lakásba költözök.Nagyon nehéz ezt kibírni,állandó jelleggel...