Elvált anyukák, milyen hozzáállást várnátok el a gyereketek apjának új barátnőjétől a gyereketekkel kapcsolatban?

Én voltam már "új nő", de mivel van két gyerekem, lehetek még akár "elvált anyuka" is. Ismeretségi körömben vannak szép számmal elvált szülők, tehát az ő életükbe is belelátok picit.

Ami szerintem fontos, hogy a szülők képesek legyenek túllépni az egyéni sértettségükön, jogos, vagy kevésbé jogos haragjukon a gyerek érdekében, és ne alacsonyítsák le a gyereket a bosszú eszközévé. Valaha szerették egymást. Ezt sosem szabadna elfelejteniük.

(Véletlenül elküldtem, pedig még nem fejeztem be.)

Szóval.

Fontos, hogy a szülők meg tudják beszélni az elképzeléseiket. És KOMPROMISSZUMKÉSZEK legyenek. Meg kell azt érteni, hogy ahol eddig egy család volt, ott most kettő van, a gyerek pedig akkor fogja biztonságban érezni magát, ha mindkét családban megvan a stabil helye. Egészségtelennek tartom, ha a szülők egymás nevelési módszereit kritizálják a gyerek előtt, ez együtt élő szülők esetén is tilos, miért lenne másként, ha kölön élnek? Mindent meg lehet beszélni, de higgadtan, és nem a gyerek előtt.

Az új partnernek én bizonyos szempontból hasonló jogokat és kötelességeket adnék, mint az igazi szülőnek, de tapasztalat, hogy normál esetben az új családban ő válik az "engedékenyebb szülővé", és az igazi szülő az, aki konfrontálódik a gyerekkel, és ténylegesen "nevel". Az új partner pedig inkább a rábeszélés, a meggyőzés erejével neveli a gyereket, és ha a másik szülő nem hangolja a gyereket az új partner ellen, olyankor ez általában gyönyörűen működik is.

Ettől függetlenül az új partner is büntethet, mert van eset, hogy kénytelen, a gyerek érdekében. (Mert pl az igazi szülő nincs a közelben, és őrá van bízva a gyerek, stb.)

Persze nem mindegy, hogy kisgyerekről, vagy kiskamaszról van-e szó, és az sem, hogy az új szülő csak elviseli a gyereket, vagy esetleg ténylegesen szereti és elfogadja. Van, aki egyáltalán nem akar a "mostohagyerekkel" nyűglődni, és a gyerek sem viseli el tőle az irányítást... Hosszú távon ebből vagy szenvedés lesz, vagy szakítás.

Én úgy gondolom, hogy ha valakinél vendégségben vagyok, akkor ott az ő szabályai szerint játszom. Tehát pl nem gyújtok rá önkényesen a lakásában akkor sem, ha otthon rá szoktam, nem megyek be cipőben a szőnyegére, stb. És a gyerekemnek is be kell ezt tartania. Ha otthon összefirkálhatja a falat, máshol akkor sem teheti meg. És ha a házigazda rászól valamiért, akkor én nem megvédem, hanem a házigazdával értek egyet. (Még akkor is, ha amúgy nem. De ezt nem a gyerek előtt vitatom meg vele!)

Aki ott az adott helyen otthon van, annak kell meghoznia a szabályokat, amit aztán mindenkinek be kell tartania. A mozaikcsaládoknál is így kellene ennek lennie. A gyerekek okosak, hamar alkalmazkodnak ehhez. Ha csak a buta felnőttek nem kezdenek el velük egymás ellen játszmázni. :(

Tehát adott esetben ha pl engem zavar, hogy a "pótgyerekem" úgy eszik, mint egy malac, akkor igenis rászólok, hogy itt ezt így nem lehet, és elmagyarázom, hogy ez miért gusztustalan. Ha ez nem hat, akkor pedig pl nem adok a gyerkőcnek desszertet... Ha erre a másik családjában az igazi anyuka legonoszmostoház, akkor nehezebb a dolgom ugyan, de nem változtatok. Ha ugyanis a gyerek azt látja, hogy én szeretem őt, foglalkozom vele, bár betartatok bizonyos szabályokat, akkor egy idő után, bármit mondhat rólam bárki, a gyerek el fog fogadni engem. (Főleg, ha a párom, a szülője is támogat ebben.) A gyerek ugyanis kicsi, de nem h@lye. És érzi, hogy kinek fontos ő, és ki az, aki csak szerepet játszik.

Én gyerekes pasival is voltam már, és egyedülálló anya is vagyok. Nálunk nincs nevelőanyu az apuka oldalán, de ha lenne, akkor nem azt várnám el, hogy az én szabályaim szerint neveljen. Az egyetlen, amit elvárnék (vagy inkább remélnék), hogy lelkiekben egészséges, magas érzelmi intelligenciával rendelkező nő legyen az exem mellett. Nem baj, ha mások a szabályok, természetes, hogy különbözőek vagyunk, és különböző dolgokat tolerálunk. Pl. engem nem zavar az otthoni laza evés-ivásnál az ovis lányom szürcsölése a szívószállal, de ha ő nem bírja elviselni, nyugodtan fejezze ki, csak ne gyűlölködve. Ne úgy, hogy pl. "nem tanított meg anyád normálisan enni-inni?!" vagy "unodrító disznó vagy, ezt azonnal fejezd be!" vagy burkolt lenézéssel, pl. a megfelelő hangsúllyal az is bántó lehet, hogy "NÁLATOK biztosan szabad ilyet, de NÁLUNK fontos a jómodor", vagy ilyesmi. Egy gyerek normális esetben amúgy is számtalan helyzetben tapasztalja, hogy minden közegben mások a követelmények: más a nagyinál, más a rokonoknál, más az oviban/iskolában, más a barátokkal, más a nyári táborban, stb.

És nem kell, hogy úgy szeresse, akár a saját gyerekét, sőt, az egyenesen kiborító lenne, ha anyja helyett anyja akarna lenni a lányomnak, és folyton azt akarná fitogtatni, hogy ő mennyire csúcsszuper mostoha. Inkább legyen olyan, mint egy nagyon jó barát, és tartsa tiszteletben a szülők döntéseit. Lehetőleg legyen együttműködő. Ez alatt azt értem, hogy ha pl. a lányomnak ki kell gyakorolnia egy hegedűdarabot, mert közeleg a fellépése, és én megkérem az apát rá, hogy a náluk töltött napokon gyakoroltassa a lányunkkal párszor, ne szabotálja ezt puszta jóindulatból se pl. azzal, hogy "jaj szegény gyerek túl van terhelve". Vagy ha kipróbálnánk pár hétig a tejmentes diétát az ekcémás gyerekünknél, tartsa magát hozzá még akkor is, ha szerinte ez hülyeség. Érezze ő is a felelősségét a gyerekünkkel szemben. Nem gondolom, hogy be kellene hódolnia, vagy megtagadnia önmagát, de mindenképp kompromisszumképesnek kell lennie, ahogy ebben a felállásban mindenkinek. A legjobb, ha mindig őszinte. Őszinte velem, a gyerekkel, és a gyerek apjával is. És persze jó lenne, ha kalandként tekintene a gyerekekre, és nem teherként. Az meg már egyenesen fantasztikus lenne, ha velem is össze tudna barátkozni.

Amikor meg én voltam gyerekes pasival, az nekem nagyon felemelő volt. Remek kapcsolatom volt a pasas tinédzser lányával, hiányoznak is azok az idők. Fantasztikus érzés volt, hogy a bizalmába fogadott, nagy értékként tekintettem erre. Inkább barátnők voltunk, de azért nem egészen, hiszen ott volt a levegőben az érzés, hogy ki a felnőtt, és ki nem. Elnézőbb voltam vele, mint a saját gyerekemmel lennék majd tizenéves korában, de nem akartam anyáskodni felette, hisz épp a felnőtté válás felé vezető kezdeti időszakát élte, baromira nem egy második anyára volt szüksége, hanem pont arra, amit én nyújthattam: egy olyan felnőttre, aki mellett ugyan biztonságban van, és aki gondoskodik róla, ha kell, és megmondja, ha hülye volt, de nem bántja, nem neveli, nem szidja, hanem amolyan tapasztalt barátként beszélget vele, és akit az éjszaka közepén is fel lehet hívni, ha gond van. Az anyja is abszolút pozitívan fogadta a barátságunkat, egyedül a párom érezte úgy néha, hogy elveszem tőle a lányát. Ilyenkor mindig visszavettem egy kicsit, és próbáltam észrevétlenül egymás felé terelni őket. Szerintem tök nagy buli belecsöppenni egy családba, remélem ezt majd az exem leendő párja is így látja majd :)

#14:

Pontosan így gondolom én is. Nekem is kiskamasz "pótlányom" volt egy ideig, és hasonlóképp működtünk, mint amiről te írsz. És nagyon jó volt. :)