Azoknál a férfiaknál, akik 40 éves koruk után találják meg az igazit, mikor lesz kapuzárási pánik?

31 ne fárassz! - az életközép-válság a szellemi úton való megtorpanást jelenti- hogyan tovább?? (a kapuzárási pánik meg egy bulvár megfogalmazása annak, hogy kénytelen rájönni egy 40 éves nő,és egy 50 éves férfi (biológia, nem vagyunk egyformák), hogy már nem 20 éves, ettől pánikba esik, ökör lesz, rosszul gondolkodik és pl előfordulhat,hogy az 50-es ffi le akarja cserélni a 40 éves párját két db 20 éves lányra) Olvass utána.

Az életközép válságról Danténál olvass utána, ne a blikkben, mert a szellemi útról szól, nem a közösülésről.

Le is írom, mivel ide szellemi emberek járnak kérdezni-felelni, tanácsot adni.

Dante (kivételesen nem Babits, hanem Weöres erőteljesebb fordításában)

Az emberélet útjának felén,

Egy sötét erdőben eszméltem magamra,

mivel az igaz utat nem lelem.”

Akár tudatosul, akár nem, szerintem a kapuzárási pánik azokról a dolgokról szól, amikre most van esélyem utoljára és ha nem próbálom ki, már nem is fogom soha többé.

Én 30 éves koromig 2-szer éltem át kapuzárási pánikot és biztosan tudom, hogy az volt:

Egyszer, amikor 29 évesen elhagytam az élettársamat, mert szerelmes lettem. Én egészen odáig soha nem voltam viszonzottan szerelmes, az élettársamba sem, csak ha kidobtam az ajtón, visszamászott az ablakon, ezért kerültünk kapcsolatba 4 évre, de igazából borzalmas volt. Leginkább egy érdekkapcsolatnak mondanám, szerintem jobban szerette a házamat, mint engem. Amikor életemben először adódott lehetőség arra, hogy viszonzottan szerelmes legyek, ész nélkül ugrottam bele az egészbe. Ugyanis ha nem sikerült volna, nem tudtam volna többé gondoskodni az imádott kutyáimról, el kellett volna adni a házunkat, mindenem rámehetett volna. Mégis váltottam, mert azt éreztem, ez az utolsó lehetőség az életemben.

A másik kapuzárási pánik akkor tört rám, amikor a kutyám 10 éves lett. Ő a gyerekkori kutyám unokája, tehát már az anyja is az én kutyám volt és a mindenem. Iszonyatosan szerettem volna a gyerekkori kutyám leszármazottaival élni egész életemben, de őt már nem bírtam rászánni magam, hogy fedeztessem. Annyi kutya van menhelyen, amíg ennyi az eldobott állat, nem tisztességes. Ráadásul minden kölyköt nem tarthatnék meg és tudom, hogy milyen sors vár más családokban a kutyákra. Ezért nem, őt soha nem fedeztettem.. Amikor 10 éves lett, ráébredtem, hogy hamarosan meghal és a gyerekkori kutyámat elveszítem örökre. Nem tudom elmondani, milyen őrület tört rám akkor. Azt éreztem, hogy elpazaroltam az elmúlt 10 évet. Amikor kiskutya volt, majd fiatal, sokat gondoltam rá, hogy indulhatnánk keverékkutya szépségversenyen, mert annyira gyönyörű volt a szőke szőrével, a nagy mackós fejjel, a melegbarna szemeivel, a hosszú spánielfülekkel. De mindig visszatartott a kudarctól való félelem és az, hogy nem akartam belőle bazári majmot csinálni. Néha arra gondoltam, olyan helyes, akár reklámokban is szerepelhetne, de egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy bármit is reklámozzon, hogy felhasználják őt hazug marketing célokra. Nos, 10 éves korában utoljára fellángoltak bennem ezek a vágyak. Megbántam, hogy soha nem mutattam meg őt a nagyvilágnak. Hogy ha majd elmegy, senki nem fog rá emlékezni, csak én és néhány ismerős. Hogy az egész világnak látnia kéne, ahogy örömében hasra veti magát és táncol ritmusosan a mellső lábaival és eközben azt a nagy mackófejet vigyorogva lóbálja ide-oda és én énekelem, hogy "Te nem igazi vagy, te játékkutya vagy!". Nincs még egy ilyen kutya a világon. És el fogják felejteni. Most még talán nem késő. Talán megnyerhetne egy ilyen országos szépségversenyt. És utána mindenki emlékezne rá. Akkor szerveztek épp egy ilyesmit, de kiderült, hogy mindehhez nagyon tanult kutyának kéne lenni, az én kutyám nem tudott túl sok vezényszót, mert amúgyis értette még a gondolataimat is, szóval nem is volt rájuk szükség, no mindegy, rámtört a dili és a 10 éves kutyát megtanítottam feküdni. Beletelt vagy 1 hétbe, de megtanulta. A helybenmaradásig már nem jutottunk, mert állandóan láb alatt akar lenni. De aztán rájöttem, hogy nekem ne más mondja meg, hogy ő a világ legszebb kutyája. Elég, ha én tudom. De a dili még nem ért véget, mert rájöttem, hogy soha nem lesz már nekem a gyerekkorom kutyájától utód, ha nem teszek valamit. Kan kutyám van, így éppenséggel összejöhetett volna a dolog, de annyira sajnáltam a leendő kiskutyákat, hogy képtelen voltam rá. Tudom, milyen sorsra születik a legtöbb keverék kutya ma Magyarországon. Ha minden kölyköt megtarthatnék, ha csak 1-2 született volna, az persze más, biztos hogy belevágtam volna. De így nem volt erőm. Viszont arra gondoltam abban az őrületben, hogy egyszer még lehetek olyan gazdag, esetleg egy másik országban, hogy akár 8 kiskutyát is megtarthatok, de egy másik, nagyobb állattartási kultúrával rendelkező országban az se lenne baj, ha nem az összes kölyök maradna nálam, így hát rákerestem a neten, lehetséges-e a kutyaspermát lefagyasztani. És tádám, igen, van is 1-2 állatorvosi rendelő az országban. Nem lett volna olcsó mulatság, ha jól rémlik, olyan 100.000 Ft, én meg mindig is nagyon keveset kerestem, szóval nem volt egy okos gondolat, de a tudat, hogy most van rá utoljára esélyem és nem lesz soha többé, az mindennél erősebb volt. Ezért elmentünk spermavételre. Hoztak neki egy tüzelő nagyon ronda fajtiszta kutyát, de a kutyusomat egyáltalán nem érdekelte. Most képzeljétek el, ahogy a doki nekiállt húzogatni a kutyusom micsodáját...na ott már kezdtem mélységesen elszégyellni magam. A néhány csepp, amit kisajtolt belőle, arra volt elég, hogy a mikroszkóp alatt megvizsgálja és kijelentse, nem igazán életképesek a spermák, nem javasolt a fagyasztás, meg aztán nagyon úgy néz ki, nem érdeklik már annyira a csajok, hogy összejöjjön a szükséges mennyiség. Úgyhogy csak 10.000 Ft-om bánta, no meg bohócot csináltam magamból is és a kutyából is. Egyébként nem bánom, hogy megpróbáltam. Most már 14 éves. Őrületesen fog hiányozni. De rájöttem, hogy én se fogok örökké élni.

Ez volt az én két nagy kapuzárási pánikom.

Azóta pszichológiai könyvben is olvastam róla: az a nő, akit 30 éves koráig nem köt magához a pasi gyerekkel, az a nő le fog lépni egy másikkal. Akkor gondoltam arra, hogy lehet, hogy a nem tudatosult kapuzárási pánikom okozta azt 29 éves koromban, hogy újra szerelmes tudtam lenni 10 év után, ami erőt adott a váltáshoz.

A következő kapuzárási pánik az lesz, amikor majd rájövök, hogy ha most nem vállalok több gyereket, akkor soha többé nem lesz rá lehetőségem. Hamarosan 40 leszek, szóval már várom az őrületet. Szerencsére van egy gyönyörű 4 éves kislányom, így azért enyhébb a pánik, de érzem ahogy közeledik. Most még csak tudati szinten tartok, de ha az érzéseimet is eluralja, akkor van baj. Mert a férjem már nem akar több gyereket. ÉS ha akkor lenne jelölt, aki esetleg akarna, lehet hogy az őrületben pikk-pakk lecserélném. De persze csak álmodozok, mert a gyerekem imádja. Előbb leszek én lecserélve. Mert ő most még nem akar. Majd amikor nála eljön az a pont, valószínűleg tényleg olyan 10 év múlva, 47-50 éves korában, amikor a lánya önállósodó tinédzser lesz és nem kisbaba, hogy újra elkezd vágyni egy gyerekre. És én 50 évesen ezt már nem adhatom meg neki. És ha nem is tudatosul benne, hogy gyereket akar, az egész mögött akkor is a fajfenntartás törvénye mozgat minket, azért fog 20-30 éves nővel összejönni, mert attól még lehet neki gyereke.

Apám kapuzárási pánikja egész másban mutatkozott meg. Ő pl. 54 évesen újrakezdte az egyetemet, amit fiatalkorában félbehagyott. Amikor megszülettem, akkor is újrakezdte, de gyerek mellett nem tudta csinálni. Szóval 54 évesen ráérzett, hogy ez az utolsó alkalom, hogy ha most nem szerzi meg a végzettséget, akkor már soha. Az életében ez az utolsó alkalom. És ez nagyon veszélyes gondolat ám!

Az elkövetkező 9 éven keresztül egyetemre járt. Nem haladt túl gyorsan a dolog, mert apám tantárgybeszámításai a 32 évvel korábbi bizik alapján alaposan feladták a leckét az egyetemi iskolatitkárságnak. Szerintem apám miatt újra kellett írni az egyetem Tanulmányi és vizsgaszabályzatát. Mire 1-2 tárgyat beszámítottak, mindig lecsúszott valami ráépülő tárgyról, meg aztán az agya se fogott már úgy mint 20 évesen, gondolom, mindenesetre mire nyugdíjas lett, megszerezte a diplomát. Ebben a 9 évben szinte semmit nem dolgozott. Néhány diákmunka összejött neki, de nem túl sok. Nappali tagozatra járt, tehát rendes állás szóba se jöhetett. Ez addig kevésbé zavart, amíg nem nálunk lakott. Az akkori élettársa finanszírozta a tanulmányait, mert apámnak huszonéves korában már csak 1 év volt hátra az egyetemből, szóval szegény nő azt hitte, csak 1 évig kell eltartania, etetnie, taníttatnia (kb. 300.000 Ft tandíj félévente), öltöztetnie. Úgy 4 év után megunta, hogy van egy fogadott gyereke és hazapaterolta nekem. No, akkor kaptam életemben először migrénes rohamot. Amikor rájöttem, hogy hiába nyílik a közelben TESCO sok új álláslehetőséggel, nem fog elmenni, mert akkor nem tud nappali tagozaton tanulni (levelező nincs!), de még csak álláskeresőként sem regisztrál, mert nappali tagozatosként nem fogják regisztrálni, no, akkor üvöltöttem. Lehet, hogy meg is öltem volna, nem tudom, de szerencséjére épp akkor adtam el az örökségemet és megmenekültem az éhenhalástól, így a következő félévi tandíjába beszálltam 100.000 Ft-al.

Az azutáni félévet részletekben akarta fizetni nem tudom miből, erre elengedték neki az egész féléves díjat. Szerintem akkor már az egész egyetem neki drukkolt. Tutira imádták, mert ezután is több olyan félév volt, amikor egy fillért se kértek tőle. Pedig a végén többször megbukott arra hivatkozva, hogy nem volt ideje tanulni, miközben itthon annyit sem csinált, hogy lenyírta volna a füvet vagy egy kis mosogatás. Ki se jött a szobájából. Mielőtt újra megöltem volna, gyorsan összejött interneten keresztül egy jobb módú idős hölggyel, aki finanszírozta a maradék 1-1,5 évet. Hamarosan nyugdíjas lett. Úgyhogy nekik szerencséjük lett, mert ennyi még a hölgynél belefért, 2-3 év után azért már ő is megvilágosodott volna. Neki azért van annyi esze, hogy apám minden nyugdíját elszedi és letörlesztette vele a tandíjat utólag, szerintem még most is úgy kuncsorog apám, ha neki kell valamire pénz, de meg van mindene, utazgatnak, happy and.

Apám az egyetemmel kapcsolatban élte meg azt a kapuzárási pánikot, amikor azért, amit elérhetsz utoljára, mindent eldobsz. Eldobott engem, cserbenhagyott, pedig sokat nélkülöztem és képes volt évekig rajtam élősködni, mindenkit kihasznált, aki élt és mozgott körülötte. Volt adótartozása, de nem mertem méltányossági kérelemmel elengedést kérni a NAV-tól, mert rettegtem, hogy megkérdezik, miből jár nappali tagozatra. Iszonyatos, amit művelt velem. Feláldozta ezért azt a kedves nőt is, akivel anyukám halála után egymásra találtak, aki középiskolai szerelme volt és egy osztálytalálkozón újra egymásra találtak immár özvegyként. Életük végéig együtt maradhattak volna. És feláldozta azt a képet is, ami bennem élt az apámról. Mert soha, soha, egészen 27 éves koromig soha nem hittem volna, hogy mennyi embert fog anyagilag kihasználni.

Tehát a kapuzárási pánik ez.

A párodnál akkor fog eljönni a nők utáni kapuzárási pánik, amikor rájön, hogy ezek a lehetséges utolsó csajozós évei, ha most elmulasztja, már soha többé nem lesz lehetősége.

Ha lesznek gyerekeitek, szerintem ez a kapuzárási pánik kitolódik akkorra, amikor már az utolsó is nagyocska lesz, addig leköti őt jó esetben a gyereknevelés.

De gyereknevelés alatt is simán megcsalhat, nem kapuzárási pánikból, hanem mert akkor jön ám sokféle párkapcsolati konfliktus. (Főleg anyós kavar majd be, egyáltalán nem a gyerek, de a gyerek ürügyén.)

Olyasfajta kapuzárási pánik is jöhet, hogy valóban akar majd még gyereket, de te már nem leszel szülőképes, és akkor fel fog bukkanni valaki, aki még az.

Minden nőnek ez a sorsa. A nők gyorsabban öregszenek.

Nem tudom hány éves vagy, én csak annyit mondhatok, kárpótlásként viszont megnyerjük a legnagyobb szerelmet a világon: a gyerekeinket.

Én se jól választottam, de a kislányomért megérte, újra így döntenék.