Szerintetek ez őrültség vagy normális? Hogyan beszéljem meg a szüleimmel?

Nehezen viselem, hogy elveszítettem a testvéremet.3 éve történt, lehet normális, hogy így érzek, de nagyon fáj. Folyamatosan arra gondolok, hogy mi lesz, ha soha többé nem láthatom. Mikor meghalt anyáék azt mondták, hogy egy jobb helyen van és egyszer majd találálkozunk vele újra. Tudom, hogy ezt senki sem tudhatja, de én mégis mai napig reménykedem, hogy így lesz. Nincs olyan nap amikor ne gondolnék rá és napról napra egyre jobban hiányzik, nem tudom meddig bírom még elviselni. Pszichológushoz vittek még régebben, aki azt tanácsolta, hogy írjak neki egy levelet amiben elbúcsúzok tőle. De én nem egyet írtam neki, hanem már több százat. Eleinte csak hetente párszor leírtam neki címezve, hogy mi történt velem, mit érzek, hogy vagyok..de egy ideje mindennap írok. Aztán elkedztem válaszolgatni magamnak az ő nevében. Tudom, hogy nem ő írja, de olyan jól esik. Olyan, mintha még élne és tudna válaszolni, csak messze van. Egyre rosszabb dolgokat írok a nevében és félek, hogy ez már nem normális. Sokszor bíztatom magam, hogy menjek utána, legyek vele.

Próbáltam leszokni ezekről a levelekről, de nem megy 1-2 napnál tovább. Senki sem tud róluk, de szeretnék szólni a szüleimnek csak nem tudom hogyan. Régen sokszor beszéltem a nőveremhez hangosan és mindig rám szóltak, akkor vittek orvoshoz is.

Annyira hiányzik, hogy nem tudom elmondani. Mindent tőle tanultam biciklizni,úszni,a szorzótáblát, verseket, ő volt az egyetlen, aki igazán foglalkozott velem, senki és semmi sem tudja pótolni azt a szetetet, amit tőle kaptam. Mióta nincs velem minden olyan rossz. A szüleim házassága is tönkrement, a bátyám drogozik és iszik, sose vallaná be, de tudom, hogy azért mert neki is hiányzik. Nem szeretnek beszélni róla, de nekem szükségem lenne rá.Mamámmal szoktam róla beszélgetni, de a leveleket neki se merem bevallani.

Szerintetek normális dolog? Ti elmondanátok a helyemben? A gyász mindig ennyire nehéz? :(