Akit terrorizálnak, bántanak otthon miért tagad ösztönösen? Hagyja magát megalázni.

Minket az apám terrorizált 20+ évig, mert egy munkanélküli alkoholista volt.

A legnagyobb gond ott volt, hogy kinek mondhattam volna el?

A rokonok, nagyszülők, környező ismerősök, barátok...mindenki tudta mi megy nálunk. Mégis mindenki befogja a fülét és "nem szól bele". Az emberek úgy gondolkoznak hogy családi probléma, oldja meg mindenki maga.

Másrészt ott van a megfenyítés. Én pont egy másik kérdésnél írtam, hogy 20 évig azért nem mentem neki az apámnak, mert folyamatosan fenyegetett hogy ha megteszem akkor feljelent, rendőrt hív, tönkreteszi az életem. Ő meg konkrétan direkt hergelt mert tudta hogy kötve van a kezem.

Vagy ott van, hogy már gyerekként ezt kaptam, hogy "kidoblak az utcára, alhatsz a disznóólban". Gyerekként nem tudod mik a jogaid, nincs erőd, csak beleszületsz egy környezetbe.

Később meg ott van a fenyegetés, hogy nem támogatják a tanulmányaid, utcára kerülsz. Félig felnőtt fejjel ennek tudtában kell tedd a dolgod.

Mellette ott vannak az okosok akik azt mondják hogy "tiszteld apád" "ő az apád". Aztán le vagy szarva.

Na meg a legrosszabb, hogy egyszerűen nem is lehet tenni semmit. A lelki terrort senki nem látja nyíltan, nem olyan kézzel fogható dolog mintha véresre vernek. Nem tudom kihívni a rendőrt hogy apám ordít velem. Vagy ha ki is jön mit csinál? El nem viszik, ha mégis akkor visszajön másnap és még jobban fog terrorizálni. Tehát előre elrettensz attól, hogy ha szólsz bárkinek, akkor azzal csak még inkább magadra haragítod azt aki terrorizál.

Sajnos egyedüli lehetőség az hogy amint tud elmenekül az ember és vissza sem néz. Aztán meg élhetsz a bűntudattal, hogy a családod többi része szenved.

Anyám is ezért sem mert lépni, ott voltak az idős nagyszülők, akiket szintén ápolni, gondozni kellett, ott volt a több éves, évtizedes munkahely, ott volt a közös ház. 2 gyerekkel elváltként tök új életet kezdeni valahol nem egyszerű...bár sajnálom hogy nem tette meg mert ezzel a mi életünk is tönkre lett téve, pedig gyerekként aztán semmiről nem tehettünk.

De volt egy hasonló sztorim albérletben, ott a gyerek és unoka volt a terrorizáló.

Konkrétan egy idős nénire költözött rá az alkoholista fia meg a drogdíler unokája. Elvitték hogy jelentse be őket, onnantól kitenni nem tudja őket senki.

Konkrétan terrorizálták a nénit, többször kiabált kétségbeesetten hogy meg akarják ölni. Volt hogy az utcáról jöttek fel idegenek segíteni. Erre a fia nyitott ajtót és jött a szent szöveg hogy nem százas a néni mert idős.

Többször volt náluk rendőr is, senki nem tett semmit. Végül a néni meghalt, azóta övék a lakás...

14: Én is lakástulajdonos vagyok, azt jelentek be meg ki, akit és amikor csak akarok.

Nincs ilyen, hogy csak bejelenteni tudok. XD

"azt jelentek be meg ki, akit és amikor csak akarok"

Persze, csak feltételezem hogy nem egy 80 éves néni vagy, akinek gőze nincs hogyan is működik az egész, csak egyszer aláírattak vele egy papírt.

Amúgy nekem is sokszor kijátszotta apám a "hazudsz, idegbeteg vagy" kártyát.

Az a baj, ha elszakad a cérna, akkor tényleg úgy viselkedik az áldozat mint aki nem százas.

Én is volt hogy szinte dührohamot kaptam és törtem-zúztam, egyszerűen azért, meg olyan szinten felidegesített a tehetetlenség, hogy apám tehet, mondhat bármit, én nem léphetek ez ellen semmit.

Meg ő is hatalmas manipulátor volt.

Gyakorlatilag csicskásaként, munkaerőként, tárgyként tekintett rám. Rendszeres volt, hogy amint hazaértem, nem pihenhettem, mert azonnal befogott dolgozni. Azonnal menjek ezt csinálni, azt csinálni. És nem a munkával lett volna bajom, hanem hogy mellette órákig hallgatnom kell az alkoholista apám szidalmazásait, becsmérléseit. Olyan szavakat hallgattam évekig, amit átlag ember 5 percig tűrt volna és utána otthagyta volna...csak nekem nem volt lehetőségem otthagyni.

Persze ha nem mentem "segíteni" ami kvázi azt jelentette hogy áll és nézi hogy dolgozom, meg becsmérel, akkor KEDVES, NYÁJAS hangon felhívta anyámat a munkahelyén, hogy szóljon már nekem, mert nem akarok segíteni. Kifelé mindenkinek azt mutatta, hogy én milyen lusta vagyok...

Konkrétan a halála előtti utolsó "beszélgetésünk" megkoronázott mindent.

A sztori:

Nagyjából fél év után mentem haza, azt is azért, mert anyám kérte így kivettem pár nap szabadságot. Pár napot voltam csak, anyám, öcsém dolgoztak, engem meg reggel kelt apám hogy "gyere mert segíteni kell". Mondtam hogy hagy aludjak még kicsit, utána felkelek, kajálok és mehetünk. Mondtam hogy menjünk 10-kor.

9-kor jön ordítva hogy mikor megyek már. Mondtam hogy 10-et beszéltünk meg. Erre ő ordított tovább hogy nem érdekli, mert látja hogy semmit nem csinálok. Aztán közöltem vele hogy nem azért jöttem haza hogy újra egész nap neki ugráljak, miközben neki semmi dolga és heti 1 dolgot ha megcsinál.

Erre dühösen bement a szobájába, háromszor legalább becsapta az ajtót, direkt addig míg ki nem tört az üveg rajta. Majd elkezdett ordítani velem hogy "Megmondom anyádnak hogy te törted be az üveget mert egy idegbeteg vagy". Majd konkrétan felhívta anyámat megint, mint gyerekkoromba hogy "nem akarok segíteni, és betörtem az üveget". Na ott volt nekem végképp elég.

Utána nem is nagyon beszéltünk már, majd nem sokkal rá teljesen váratlanul meghalt. Nekem meg az volt életem egyik legboldogabb napja.