Ha halt meg már vőlegényed/menyasszonyod-illetve testvéred, hogy tettétek túl magatokat rajta?

Nekem nem volt a vőlegényem, csak a párom, de tudom, hogy megkérte volna kezem, rendesen be is pánikoltam. :)

Minden nap az eszembe jut 3 évvel a halála után is, de legutóbb a születésnapja csak másnap jutott eszembe, meg előtte egy nappal. :)

Most már nem szomorkodok, szeretettel gondolok rá, néha gyújtok egy gyertyát, virágot viszek a sírjára, bár a temetőbe ritkán járok.

Azóta már volt kapcsolatom, nem hoztam túl gyakran szóba, nem szerettem volna, ha úgy érzi, hogy az elhunyt fontosabb az életemben. Néha beszéltünk róla, de nem túl gyakran.

Tudom, hogy sosem fogom elfelejteni és örülök, hogy az életem része lehetett.

(Az első pár hónap borzasztó volt, azt hittem beleőrülök, akkor eszembe sem jutott, hogy ma így fogok erre visszaemlékezni.)

A párom 8 éve halt meg, de előtte 11 évig voltunk együtt. Fiatalok voltunk, tele tervekkel, de közbeszólt az élet. Én azóta sem tértem észhez. Minden nap eszembe jut Ő is és az is, ami a halálakor történt.

Bevallom, nekem azóta senkim sem volt, azt érzem, hogy még nem sikerült elengednem, így nem is vágyom kapcsolatra.